Dragan még húszéves sem volt 1991-ben, amikor vajdasági szülővárosában felterelték egy katonai buszra, hogy a Jugoszláv Néphadsereg kötelékében, a tüzéreknél szolgálja a hazát. Nem sokkal később már a Dubrovnik fölötti hegyekben táborozott zömében montenegrói katonatársaival. A tengerbe benyúló óváros látványa ismerős volt, Dragan a vakációit ezen a vidéken töltötte az unokatestvéreinél. Gyönyörű emlékek kötötték Dubrovnikhoz. Minden gyereket ismert az utcában, naphosszat fociztak, horgásztak, fürödtek a tengerparton. Most az egykori barátok álltak a front túloldalán. A lövegek célkeresztjében pedig a jól ismert utcák és házak. A rokonai ekkor már nem éltek a városban.
– Mintha az anyámat rúgtam volna hasba – mesélte egy átsörözött éjszakán. Nem értette, mi történik körülötte. Haragudott a horvátokra, a montenegróiakra, a szerbekre, mindenkire. Nem akart mást, csak hazamenni.
Több hónapos frontszolgálat után engedték el néhány napra. Amikor leszállt a buszról, kényelmetlen érzés fogta el. Szülővárosában semmi jele nem volt annak, hogy nem is olyan messze háború dúl. Az emberek a kávézók teraszán ülve élvezték a napsütést. A fiatalok a főtéren korzóztak, esténként szórakozni jártak. Ideig-óráig érdekesek voltak a frontról hazatért barát történetei, de hamar visszaterelődött a szó a hétköznapi élet gondjaira, örömeire. Illetlenségnek tűnt háborús borzalmakkal rondítani az idillbe. Dragan igyekezett ott folytatni az életét ebben a néhány napban, ahol a bevonulása előtt abbahagyta, de hamar rá kellett jönnie, hogy ez lehetetlen.
Egyik este diszkóba ment a barátaival. A barátnőjével táncolt, amikor azt vette észre, hogy egy apró, fényes pötty cikázik át a lány ruháján. Rávetette magát, lerántotta a padlóra, betakarta a testével. A körülöttük táncolók dőltek-borultak.
Kezek ragadták meg, felrángatták a padlóról, bemostak neki egyet. Mindenki ordítozott, az ingét letépték. Közben megérkeztek a kidobók, akik végre megkérdezték, hogy mi történt. Próbálta elmagyarázni, hogy ahonnan ő jön, ott az a kis fényes pötty maga a halál, de a hangzavarban és felfordulásban nem értették. Ekkor már világos volt neki, hogy amit látott, az csak egy akkoriban divatba jött ártalmatlan lézerpointer lehetett, de ez senkit nem érdekelt. A kidobók hátracsavarták a karját, és ne csináld itt a balhét! felszólítással a kijárat felé taszigálták. Dragan ennyi év után is emlékszik a vendégek megvető tekintetére. Megszégyenülten hagyta, hogy kivezessék, miközben az járt a fejében: ők azok, akikért harcolok. Kilökték a járdára. A barátai utánasiettek, vigasztalták, nekiestek a kidobóknak, és elmagyarázták, hogy akit hőzöngőnek néztek, az háborús hős. Addig győzködték az ajtónállókat, hogy beleegyeztek: ha Dragan megígéri, hogy rendesen viselkedik, visszamehet. De ő ekkor már nem akart fogadkozni, megszégyenülten hazakullogott.
Pár nappal később, amikor ismét fel kellett szállnia a buszra, kételyek gyötörték. Az otthoni élmények hatására még értelmetlenebbnek látta mindazt az áldozatot, amelyet haza iránti kötelesség címén követeltek tőle. Végigharcolta a háborút, de ahogy sokan a társai közül, ő is arra törekedett, hogy távol tartsa magát a rázós szituációktól.
Hogy mi fáj neki a legjobban, még sok évvel a háború után is? Az, hogy a világ szemében őt is belengi a háborús bűnök gyanújának árnyéka. Meg hogy a magukat ártatlannak beállító bűnösök helyett neki van bűntudata. A gyerekeit azóta sem vitte el szeretett Dubrovnikjába. A pusztítás nyomait látva elsüllyedne szégyenében.
Ez a történet arról jutott eszembe, hogy a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnöket vizsgáló, közel 25 évig működő hágai Nemzetközi Bíróság nemrégiben befejezte a munkáját. Az aktákat lezárták – a bűnösök és az áldozatok közötti határvonalat viszont hiba lenne egyetlen határozott mozdulattal meghúzni.
