Pár nappal később, amikor ismét fel kellett szállnia a buszra, kételyek gyötörték. Az otthoni élmények hatására még értelmetlenebbnek látta mindazt az áldozatot, amelyet haza iránti kötelesség címén követeltek tőle. Végigharcolta a háborút, de ahogy sokan a társai közül, ő is arra törekedett, hogy távol tartsa magát a rázós szituációktól.
Hogy mi fáj neki a legjobban, még sok évvel a háború után is? Az, hogy a világ szemében őt is belengi a háborús bűnök gyanújának árnyéka. Meg hogy a magukat ártatlannak beállító bűnösök helyett neki van bűntudata. A gyerekeit azóta sem vitte el szeretett Dubrovnikjába. A pusztítás nyomait látva elsüllyedne szégyenében.
Ez a történet arról jutott eszembe, hogy a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnöket vizsgáló, közel 25 évig működő hágai Nemzetközi Bíróság nemrégiben befejezte a munkáját. Az aktákat lezárták – a bűnösök és az áldozatok közötti határvonalat viszont hiba lenne egyetlen határozott mozdulattal meghúzni.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!