Lassú búcsú a szociáldemokráciától

Vajon mi vár erre az eszmei áramlatra a legutóbbi politikai fejlemények tükrében?

Decemberben talán annyira nem is ildomos túl sokat foglalkozni a politikával, hiszen a keresztény világ e hónap 24. napján ünnepli, hogy az Úr emberi testben és emberi arccal megjelent a földön. „Az Ige hússá lett”, ahogy a Szentírás írja. Az Úr a törékeny ember alakját vette fel. De manapság éppen ez a törékeny lény, az ember került veszélybe: a gazdasági önzés, a technikai optimizmus és a túlhajtott növekedés-központú gondolkodás miatt. Az emberiség eljutott a pontra, ahol könnyen kiiktathatja önmagát, és jelenleg sem a politika, sem a vallás nem nyújt elégséges kapaszkodót ahhoz, hogy hogyan állhatna ellen a virtuális „öröklét” vágyának.

Volt idő, amikor a kizsákmányolás egyértelműbb formában jelentkezett, így a vele szembeni ellenállás is egyszerű volt. Pedig azok az ipari szakmunkások, nyomdászok, tisztviselők, akik 127 évvel ezelőtt december elején összegyűltek, gigászi feladatot vállaltak. Jó esetben őrülteknek tartották őket, rosszabb esetben felforgatók, lázadók, ateisták, potenciális királygyilkosok bandájaként gúnyolták-szidalmazták a magukat szociáldemokratáknak nevezőket.

Az új párt megalapítása jelentős fordulatot hozott a magyar politikatörténetben. Az 1890. december 7–8-i kongresszuson a Magyarországi Szociáldemokrata Párt zászlót bontott. A magyar szociáldemokraták nem voltak fáziskésésben. Ahhoz képest, hogy a szó valódi értelmében vett szakmunkásság csak az 1850-es, 1860-as években alakult ki, a magyar szociáldemokrácia gyökerét alkotó munkásszerveződések, munkásegyletek hamar megkezdték felvilágosító, nevelő és szocializációs tevékenységüket. A II. Internacionálét követően a kortársak Európa-szerte tanúi lehettek a szociáldemokrata, szocialista pártok szerveződésének.

A XIX. században még képlékenyek voltak az eszmei határok. A magyar szociáldemokrata pártban marxisták, lassalleiánusok – azaz Ferdinand Lassalle hívei –, valamint anarchisták is mozogtak, de mutatóba akadtak egykori ’48-as demokraták is. Könnyen egymásra találtak azok, akik a kizsákmányolástól, a közösségi keretek felbomlásától, az egyén puszta munkaerővé degradálásától féltették az emberi társadalmakat, a kultúrát és az erkölcsöt: végső soron az „Embert”.

Az emberközpontúság és a növekedésalapú gazdaság kritikája összekötötte a szociáldemokratákat a konzervatívokkal.

Utóbbiaktól azonban a szociáldemokráciát határozottan elválasztotta az antropológiai optimizmus, az egyenlőségelv és a tekintélyek kritikája (beleértve a vallási és nemzetállami tekintélyek bírálatát is).

Mindegyik nagy eszmeáramlat kialakította viszonyát a történelmi időhöz. A liberalizmus, a konzervativizmus és a szocialista-szociáldemokrata hagyomány különféleképpen gondolkodott a múlt-jelen-jövő hármasságról. A liberálisok a jelent, a konzervatívok a múltat választották zsinórmértékül, a szocialista-szociáldemokrata hagyomány ellenben mindig a jövőre irányult. A szociáldemokrácia eszmei válságának lényege most abban áll, hogy napjainkban a két fő komponense, az embercentrikusság és a jövőközpontú szemlélet kerül feloldhatatlan ellentétbe egymással. Sőt: a technikai változások az „emberközpontú” jelzőt teszik zárójelbe, minthogy világunk egyre inkább gépközpontú.

A szociáldemokrácia lényegét sokszor szeretik leegyszerűsíteni a munkásság érdekeinek védelmére, ám

a szociáldemokrácia valójában az európai humanizmus hagyományainak, a felvilágosodás legjobb tradícióinak hordozója volt,

egyszerre lévén sikertelen és sikeres az eszmék történetében. Sikertelen, amennyiben a végső cél, a kizsákmányolástól mentes társadalom nem valósult meg. Ám ha nem a politikai célok megvalósítását, hanem az elvekhez való hűséget és a moralitást tekintjük mércének, a szociáldemokrácia tisztán áll az eszmei-politikai irányzatok között.

A szociáldemokraták is követtek el hibákat, mulasztásokat. Talán politikai bűnöket is. Ám azoknak, akik az emberi jogokat lábbal tipró cselekedetekhez adták nevüket, nem volt maradásuk a szociáldemokrácia zászlaja alatt. Az I. világháborús iszonyat és a bolsevik igézet hatása alatt azok, akik a reformok terápiája helyett a kommunizmus sebészkésére esküdtek fel, eltávolodtak, a kommunista pártokba olvadtak be. A másik oldalon néhányan kollaboráltak a nácizmussal – mint a belga Munkáspárt vezetője, Hendrik de Man –, de ők is kihullottak. Mindazonáltal

a szociáldemokraták nem állítottak fel megsemmisítő táborokat, nem hajtottak végre tömeges kivégzéseket. Ők maguk voltak deportálások és kivégzések áldozatai.

A XIX. századi gyarmatosítás iránt is csekélyebb mértékben rajongtak, mint a liberálisok és a konzervatívok. A brit Munkáspárt kiállt a koncentrációs táborokba zárt búrok mellett, a német szociáldemokraták elítélték a hadsereg namíbiai népirtását.

De mi vár a szociáldemokráciára a legutóbbi politikai fejlemények tükrében? Sokan az internacionalizmus visszatérésében látják a baloldali megújulás útját. Pesszimizmusra késztethet bennünket, hogy a történelem tanúsága szerint mindeddig a tőke sokkal hatékonyabb volt az együttműködésben, mint a baloldal. A tőke urai sok tekintetben – életvitelükben, fogyasztási szokásaikban – hasonlók, míg az amerikai, a magyar, az iraki kurd, az indiai és a mianmari munkás vagy alsó középosztálybeli életmódja, mentalitása, kommunikációs és kulturális gesztusrendszere csak nagy erőfeszítésekkel hozható közös nevezőre. Ez magyarázza, hogy a kapitalizmus félperifériáján és perifériáján miért a vallásos, etnonacionalista pártok szerzik meg az elégedetlenek szavazatait a baloldal helyett.

Az elit életvitele, fogyasztása mindig internacionálisabb, mint a társadalom alsó rétegeiben élőké.

Utóbbiak minél kevésbé képzettek, annál nagyobb a különbség. A harmadik világban jelenleg a globális világrend elleni lázadás nem baloldali színekben, szakszervezeti zászlók alatt, hanem konzervatív, tradicionalista, sok esetben etnonacionalista vagy kulturális esszencialista mozgalmakban testesül meg. Gondoljunk csak a muszlim vagy hindu fundamentalizmusra, amely a globális életvitelű nagypolgárság által mellőzött, annak helyébe lépni kívánó középosztály és a diplomás fiatalság forradalmát idézi fel, a vallásos nyomorgó néptömegek asszisztálásával! Kérdés, hogy egy európai baloldal mit tud ezzel kezdeni.

A sors iróniája, hogy ma nem alakul ki munkásmozgalom. A harmadik világban sem. A globális piaci rend elleni lázadás fundamentalista jelszavakkal történik. Ez és a robotizáció kiszámíthatatlan következményekkel járhat ezekre a társadalmakra. Mindeközben Európa is változik, átalakul. Olyan tömegek jelennek meg itt, amelyek nem ismerik az európai politika hagyományait, ám a kétkezi munkások egyre nagyobb arányát teszik ki. A szociáldemokrácia előtt álló kihívások kezelhetetlennek tűnnek.