Egy skót, egy gibraltári, egy északír és egy angol besétál egy bárba. Majd mindannyian távoznak – mert az angol menni akar. Ismerik a viccet? Azért nem, mert ez teljesen komoly. Valami ilyesmi történt tavaly júniusban, amikor Nagy-Britannia választópolgárai az Európai Unióból való kilépés mellett döntöttek. Azóta eltelt másfél év, a kérdőjelek pedig csak sokasodnak. Nem csoda, ez az első alkalom, hogy az Európai Unió egyik tagállama – amúgy angolosan – a távozás mellett dönt.
Nem állíthatjuk, hogy a brexit előzmény nélküli lenne. Kevesen emlékeznek, de már 1975-ben is – munkáspárti kezdeményezésre – napirendre került a britek kilépése az Európai Gazdasági Közösségből. Az akkori népszavazáson a bent maradás mellett döntöttek, de az elkövetkező évtizedekben számos közösségi integrációs folyamat alól kivonták magukat, amelyekben nem szerettek volna részt venni (Schengen, közös valuta, alapjogi charta).
Brit szemszögből a XX. század második fele jószerével azzal telt, hogy saját magukat győzködték az európai közösséghez tartozás előnyeiről. Ma már tudjuk, hogy ez csak átmenetileg sikerült. A részben a birodalmi nosztalgia, részben az évszázados demokráciahagyományok, részben a drága uniós „tagdíj” miatti kesergés által fűtött euroszkepticizmus a kétezres évek második felére a brit politika minden szintjét átjárta. Ezzel párhuzamosan a gazdasági válság, majd a kelet-európai, még később a közel-keleti és afrikai bevándorlók érkezése megerősítette a populista és eurofób UKIP-ot, illetve a kormányzó konzervatív párt euroszkeptikus szárnyát is. David Cameron akkori miniszterelnök lépéskényszerbe került, a többi meg, ahogy mondani szokás, történelem.
Az azóta zajló „válóper” első szakasza eleinte egymás erejének felméréséről szólt. A 2017 júniusában kezdődött kilépési tárgyalások menetrendje szerint először három témakörben kellett megegyezni, hogy áttérhessenek az igazán fontos kereskedelmi kérdésekre. Ide tartozott a Nagy-Britanniában élő uniós munkavállalók és az EU területén élő britek jogi helyzete, az ír–északír határvonal problematikája és a London által a kilépéskor fizetendő pénzösszeg körüli vita. Közel féléves huzavona és több „végső határidő” elnapolása után felszállt a fehér füst: a tárgyalás első fele lezárult, megfelelő garanciákban egyeztek meg a felek, jöhetnek a kereskedelmi egyezkedések. Jelen megállapodás szerint minden uniós állampolgár eddigi jogai továbbra is érvényesülhetnek, nem lesz fizikai határvonal Észak-Írország és Írország között, a britek pedig minden pénzügyi kötelezettségvállalásukat teljesítik. Sok kanyar vezetett idáig, és legyünk őszinték: messze még a végső pillanat, így nehéz kétkedés nélkül bízni abban, hogy nem lesznek újabb cikcakkok.
Ahogy előzetesen sejteni lehetett, a pénzügyek rendezése ígérkezett a legnehezebb ügynek. A konfliktus alapját az adta, hogy az EU-nak hétéves költségvetései vannak. A legutóbbi ciklusról 2013-ban állapodtak meg, amely így 2020-ig érvényes, ám ezenfelül London más kifizetések mellett is elkötelezte magát, Brüsszel számításai szerint nagyjából 60 milliárd euró értékben. Ha a britek nem adták volna oda a megállapodás aláírásakor megígért összeget, akkor vagy a nettó befizetőknek kellene többet bedobniuk a közösbe, vagy a kassza haszonélvezőinek jutna kevesebb. Köztük Magyarországnak. Óriási arcvesztés lenne az uniónak, ha mindezt megengedte volna.
Az idő közben gyorsan telt, lassan 2018-at írunk, és pénzügyi megállapodás nélkül a kereskedelmi tárgyalásokat sem lehetett volna megkezdeni. Márpedig a briteket leginkább a kereskedelmi feltételek alakulásának kérdése tartja lázban. Annál rosszabb forgatókönyvet el sem tudnak képzelni, mint hogy 2019. március 29-én – a tényleges brexit napján – ilyen jellegű megegyezés nélkül vágják el a brüsszeli köldökzsinórt. Ennek megfelelően londoni székhelyű cégek tucatjai jelezték már, hogy a bizonytalan jövő miatt hamarosan átállhatnak a különleges vészhelyzeti intézkedések szerinti működésre – amit az egyébként jól teljesítő brit gazdaság is bizonyosan megérezne. Fokozta a bajt, hogy a jogi garanciák körüli hercehurca miatt képzett bevándorlók tömegei hagyták már ott a szigetországot. Holott lassan a legvérmesebb euroszkeptikusok is belátják, hogy nélkülük akadozna a gazdaság. Az idő tehát Theresa May miniszterelnök ellen dolgozott, akinek így kevés ütőkártyája maradt egy brit nézőpontból kedvező pénzügyi megállapodás kiharcolására.
Ebben a zavaros helyzetben az EU mellett a nemzeti kormányok feladata, hogy Nagy-Britanniában dolgozó állampolgáraik érdekeit védjék. Magyar szempontból bőven százezres nagyságrendről beszélhetünk, ezért az Orbán-kormány történelmi felelőtlensége, hogy a konzultációk felkent lovagjaként nem igyekezett jobban megismerni a szigetországban élő magyar munkavállalók helyzetét és aggodalmait. Megelégelve a tétlenséget a Radikális Európai Demokraták mozgalma online konzultációt indított a Nagy-Britanniában élő és dolgozó magyarok körében. A több ezer beérkezett válasz, javaslat és reakció összesítése után az eredményeket Guy Verhofstadt, az Európai Parlament brexitügyi főtárgyalója asztalára tettük. Fontos, hogy legyen egy sorvezető, amely tartalmazza a magyar munkavállalók érdekeit, amelyek megkerülhetetlenek most és a jövőben is, függetlenül a tárgyalások mindenkori állásától. Magyar szempontból most megnyugtató a válási folyamat állása, de ismerve a populista szándékokat és a brit fél bizonytalan mozgását, garanciákra is szükség van. Fontos kiemelni, hogy bár az állampolgári jogokat is garantáló megegyezés rögzíti a munkavállalók eddigi jogosultságait, az elért eredményeket a britek kilépéséig és azután is meg kell védeni. A brexittárgyalások szeszélyessége és eddig mutatott kiszámíthatatlansága miatt elengedhetetlen, hogy rendíthetetlenül védjük a szigetországban dolgozó honfitársaink érdekeit.
Sok víz lefolyik még a Temzén, mire körvonalazódik a brexit utáni világ jogi, gazdasági és politikai keretrendszere. Mindenesetre az biztos, hogy az unióból való kilépés bonyodalmait tapasztalva a populisták kezdeti hurráoptimizmusa erősen alábbhagyott. Intő jel lehet ez minden, Brüsszellel szabadságharcot vívó tagállamnak: hiába látszik pehelysúlyúnak az EU, ha az állóképessége meghaladja az ellene harcolókét.
A szerző a Radikális Európai Demokraták mozgalmának külpolitikai elemzője
