Magyar zászló Jeruzsálem fölött?

A palesztinok demográfiai fegyverével semmiféle izraeli atomfegyver nem versenyképes.

A gond az, hogy az őshaza nem volt üres, olyan nép lakta, szintén évezredekre visszamenő folytonossággal, a Mózes előtti időkre visszanyúló történelmi jogigénnyel, amely harcosan ragaszkodik hozzá. Őket nem lehet olyan egyszerűen elűzni, mint Trianon után az államesküt letenni nem hajlandó magyar középosztályt, vagy a Benes-dekrétumok alapján a felvidéki magyar parasztokat. Brutálisabb módszerekre volt szükség, többek között civilek legyilkolására, de így is folyton visszajönnének, méghozzá az idő múlásával egyre inkább megszaporodva. A bosszú persze elérte az arab országok zsidó lakosait is, akik meg emiatt Izraelbe kényszerültek menekülni. Lényegében korántsem önkéntes lakosságcsere játszódott le, ahol a menekülésre kényszerülők mindkét oldalon elveszítették vagyonuk nagyobb részét. A különbség az, hogy az arab országokból alijázott zsidók nem vágynak vissza korábbi országukba, ám az Izraelből elűzött palesztinok igen. Minimum az ENSZ által nekik szánt területekre.

Gondolt-e Trump a Balfour-centenáriumra, vagy sem, döntése az arabok számára fontos szimbolikus jelentést hordozhat. Száz éve a Brit Birodalom ajtót nyitott az otthonukat elfoglalni szándékozóknak, míg ma, a jeles évfordulón az aktuális világbirodalom végképp illuzórikussá teszi az annak idején erőtlenül ugyan, de mégiscsak deklarált jogok érvényesíthetőségét. Balfour még azt írta: miközben kormánya „támogatja egy zsidó nemzeti otthon megteremtését Palesztinában”, „semmi sem csorbíthatja a Palesztinában fennálló nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait”.

Ami az ígéret első részét illeti, a zsidó nemzeti otthon – az egykori cionista pionírok legszebb álmait messze túlszárnyalva – kétségtelenül megszületett. Ami a második állítást illeti, erről az érintettek véleménye a mérvadó (ahogy a kárpátaljai magyar oktatásról szólva is a helyi magyar közösség álláspontja a fontos, nem a kijevi tanügyé). Ők a százezrek elűzését, az Izrael Államot létrehozó ENSZ-döntés által nekik hagyott területek katonai megszállását, a zsidó telepesek állami szervezésű tömeges betelepítését hajlamosak polgári jogaik semmibevételének tekinteni. Az amerikai nagykövetség átköltöztetése a kneszet által 1980-ben Izrael „szét nem választható fővárosának” deklarált Jeruzsálembe, ezzel Kelet-Jeruzsálem annexiójának de facto elismerése jogfosztásuk utolsó lépése számukra. Úgy érzik, a kényszerű hátrálás során eljutottak a falig.

Persze a helyzet ilyetén elbeszélésére az Egyesült Államokban legfeljebb az indián őslakosság maradéka mutathat fogadókészséget. A többség számára a hódítás éppenséggel nem szégyellni való, hanem dicső tett, az alapító atyák erénye, amelyet elnökök tucatjai vittek tovább lankadatlanul, napjainkig. Márpedig Izraelt a harcos katonaerények terén nem érheti gáncs. Amit ész és erő államiságuk megteremtése és fenntartása érdekében a több százmilliós arab tenger közepén tőlük megkövetelt, azt mindig teljesítették. Katonai ütőerejük – ideértve a saját fejlesztésű atombombákat – a térségben példátlan, és elszántak annak használatára is, ha szükségesnek látják. Csakhogy ezen a ponton beleütköznek ők is az Egyesült Államok fő dilemmájába: a háborút az erőfölény birtokában meg lehet nyerni – de a békét?

A Közel-Kelet egyetlen demokratikus állama – ahogy magát Izrael szívesen és nem ok nélkül referálja – egyszerűen nem teheti meg, hogy huzamosan semmibe veszi az uralma alatt élő arabok millióinak létezéshez és önrendelkezéshez való alapvető jogát. Egyszer meg kell hozniuk azt a stratégiai döntést, hogy kitartanak-e a Jordántól nyugatra eső teljes terület zsidókkal való betelepítésének ma követett útja mellett – ami végeredményben elkerülhetetlenné teszi palesztinok további millióinak izraeli állampolgárrá válását –, vagy visszatérnek a nemzetek közössége által preferált „területért béke” megoldáshoz.

Voltaképp nem is érthető, a palesztinok miért nem azt követelik, hogy Izrael annektálja a megszállt területeket. Azután Habsburg mintára egy feladatuk maradna: „Te csak házasodj, boldog Palesztina”, meg némi türelem, és a legtisztább demokratikus úton érvényesíthetnék eddig megtagadott önrendelkezésüket. A világosabban látó zsidóknak tudniuk kell, a telepítés útja az oly sok erőfeszítéssel megalapított és felvirágoztatott zsidó otthon lassú elpusztulásához vezet. A palesztinok demográfiai fegyverével semmiféle izraeli atomfegyver nem versenyképes. Legfeljebb egy holokausztot idéző etnikai tisztogatás, az azonban arab–izraeli (világ)háborút jelentene, aminek remélhetőleg egyik oldalon és egyik oldal nemzetközi hátországában sincs számottevő politikai támogatottsága. Érdemes felidézni: a területi kompromisszum elkerülhetetlenségére annak idején még a dél-afrikai fajüldöző fehér adminisztráció is rájött, bantusztánokba szervezve ki a fekete lakosságot.

Két új nemzedék felnövekedése után egyszerűen nincs más lehetőség, mint a status quo minimális szintű tudomásulvétele mindkét oldalon, és az ebből kiinduló megegyezés. Amihez Jichák Rabin és Jasszer Arafat egyszer már egészen közel jutottak. Ma már egyikük sem él, és nincsenek méltó utódaik, akik a hiányzó lépést képesek volnának megtenni. Ennek oka ironikus módon mindkét oldalon a demokratikus elv, amely Izraelben pillanatnyilag nem tesz lehetővé stabil kormányzatot a telepesmozgalmat képviselő pártok kizárásával, a palesztinoknál meg az Izrael létezése, vagyis az alapvető realitások elismerésére (egyelőre) képtelen Hamászt juttatná kormánytöbbséghez. Így marad a Trump-féle csóváktól esetenként időlegesen fellángoló, de alapjában véve befagyott konfliktus.

A magyar diplomáciának erre a helyzetre kell reagálnia. Mégpedig nem az amerikai elitek érdekei és – tisztelet Köves Slomónak, de – nem is a magyar ortodox zsidó közösség szempontjai alapján. Történelmünk, geopolitikai helyzetünk arra predesztinál minket, hogy elfogulatlanul viszonyulhassunk az arab–izraeli konfliktushoz. Az Európai Unió tagállamaként elismerjük Izrael jogát a létezéshez, a holokauszt után saját hazát kereső zsidóság, köztük több százezer magyar ajkú zsidó ember és utódaik békés boldogulását szívünkön viseljük. Másrészt Trianon traumája miatt mélyen át tudjuk érezni az idegen uralom alá került, vagy éppen hazájukból távozni kényszerült palesztinok tragédiáját, de azt is tudjuk, hogy ennek békés szándékú feldolgozása nem lehetetlen. Azt nem tudjuk, a Közel-Kelet sajátos világában mennyi időre van szükség, hogy a szemben álló felek új nemzedékei már lehetségesnek tartsák, ami nálunk az Erasmus-generációnál kéznyújtásnyira került: „A harcot, amelyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés.” De más járható út nem lévén, csak ezt ajánlhatjuk megoldásként. Amiből logikusan következik, hogy magyar zászló jeruzsálemi nagykövetségen csak akkor loboghat, ha egyszerre kettő lobog: Nyugat- és Kelet-Jeruzsálemben.

A szerző újságíró