Amikor október közepén a német liberális FDP bedobta a törülközőt, s nem mert koalíciót kötni a keresztény uniópártokkal és a zöldekkel, nem mondott igazat. Az FDP azt állította, hogy nem lett volna egy ilyen kormánynak közös víziója, és több száz kérdés maradt volna nyitva az utolsó percekig. Christian Lindner, az FDP elnöke azonban nemcsak nem nevezett meg egyetlen fontos ügyet sem ezen nyitott kérdések közül, de napról napra nagyobb számot mondott. Hol száz, hol kétszáz, hol négyszáz nyitott kérdésre emlékezett. Ami pedig a hiányzó közös víziót illeti, szintén nincs igaza. Egy konzervatív–liberális–zöld koalíció éppen azon széles polgári középréteg kormánya lehetett volna, amelyet az FDP jelszavak szintjén képvisel. A CDU/CSU, az FDP és a Zöldek megtalálhatták volna azon témákat, amelyek a modernizáció vízióját jelentették volna. Modern oktatás, digitalizáció, fenntartható közlekedés, erősödő európai egység, kisebb bürokrácia, szolidaritás – ezek lehettek volna egy Jamaica-kormány sarokkövei.
Amikor 2013-ban az FDP kizuhant a berlini parlamentből, Christian Lindner a korábbi lejáratódott vezetéstől azzal az ígérettel vette át az irányítást, hogy az FDP nem lehet csupán az önző felső középosztály érdekpártja. A német liberálisok a nyolcvanas évektől kezdve, elfelejtve a hetvenes évek szociálliberális irányát, egy-egy jómódú társadalmi réteg kijárópártjává váltak. Amikor 2009-ben az azóta elhunyt Guido Westerwelle csupán az adócsökkentésre fűzte fel a kampányt, az államellenes protest mögé majdnem tizenöt százaléknyi szavazatot tudott felsorakoztatni – Merkel mellett a kormányon azonban a német liberálisok csupán az egyik leghűségesebb szavazóbázisuknak, a szállodatulajdonosoknak kedveztek. A párt megérdemelten esett ki 2013-ban.
Lindner az elmúlt négy évben nemcsak új színt, imázst adott az FDP-nek, de új témákat is: úgymint oktatáspolitika, digitalizáció, esélyegyenlőség. A CDU/CSU és a Zöldek mellett az FDP-nek minden esélye meglett volna arra, hogy ezen témákban domborítson. Lindner választási plakátjain modernizációt, felelősségvállalást, bátorságot hirdetett. Az FDP-nek mégsem volt bátorsága felelősséget vállalni. Tárgyalópartnerei legnagyobb meglepetésére felálltak az asztaltól, és nemet mondtak egy újszerű és kreatív koalícióra. Németországot ezzel állampolitikai válságba taszították. Míg a Zöldek a kormányozhatóság érdekében számos programpontjukat feladták, az FDP, a korábban éppen racionalitása, szakértelme, felelősségvállalása miatt még ellenfelei által is tisztelt párt visszamenekült az ellenzék felelősséggel nem járó szerepébe. Végül úgy alakulhat, hogy a szociáldemokratáknak (SPD) kell megszegniük ígéretüket, és újra beállniuk Merkel mögé. Németország legrégebbi pártja, amely az első világháború kivételével mindig a jó oldalon állt a német történelemben, most is kész lemondani a pártpolitikai érdekeiről, hogy Európa-barát és valamelyest szociális kormánya lehessen Németországnak. Ezzel azonban végképp elszáll az SPD esélye arra, hogy négy év múlva a CDU/CSU komoly kihívója legyen. Nagykoalícióban mindenképp csökkenni fog a népszerűségük.
A versenyfutás megkezdődött. A tét az, hogy ki lesz 2021-ben az addigra vélhetően már nem Merkel vezette, de a merkeli évek által meghatározott CDU/CSU kihívója. E szerepre pedig az Alternatíva Németországnak (AfD) mellett éppen az FDP jelentkezett be. Christian Lindner azért rúgta fel a koalíciós tárgyalásokat – a Zöldek szerint az FDP eleve nem is akart kormányt –, mert Lindner az FDP-t már nem kicsi, racionális, liberális pártként képzeli el, hanem Angela Merkel ellenfeleként. Olyan pártként, amelyik képes politikai otthont adni a ma még az AfD-re szavazó jobboldaliaknak is. Az FDP-től egy jobboldali fordulat nem állna távol, jobbszárnyán mindig is jelen volt az a gondolatiság, amely az AfD-vel önálló formációt kapott.
Mivel Merkel a CDU-t betolta középre, felelőtlenül szabadon hagyta a jobbszélt, az AfD pedig könnyen betörhetett oda. Az FDP most ennek a tábornak akarna politikai otthont adni – anélkül, hogy maga teljességgel átvenné az AfD rasszizmusát, antiszemitizmusát, Európa-ellenességét. A jobbszélre nyitott szavazók nem tegnap születtek. A német polgári pártok azonban eddig képesek voltak őket integrálni és ezzel lecsendesíteni. Merkel ezt az esélyt játszotta el átgondolatlan menekültpolitikájával. Nyitva maradtak a kérdések: vajon végleg önálló párttal lesznek jelen mostantól a szélsőjobboldali szavazók a német politikában? Vagy a német liberálisok jobbszélén, kisebbségi véleményként jelennek meg, ahogy évtizedeken keresztül tették?
Ha Lindnernek sikerülne az AfD szavazóit áthozni az FDP-hez, és ezzel az AfD-t marginalizálni, azzal nagy szolgálatot tenne a német demokráciának. És ez esetben – de csak ez esetben – a Jamaica-koalíció elgáncsolása is értelmet nyerhetne.
