Egy demokratikus társadalom akkor működik igazán jól, ha jelen vannak benne az állampolgárok által indított kezdeményezések, a helyi és nagyobb körben funkcionáló, érvényesülő közösségek, egyszóval a társadalmi önszerveződés. Ahogy erre többek között szociológusok, politológusok, közgazdászok, néprajzkutatók rámutattak, e fogalom azt a közösségi igényt jelenti, amelynek során az állampolgárok a társadalmi nyilvánosság és a jogi keretek között intézményes csoportokat hoznak létre. Ez a civil társadalom – és általában egy társadalom – fejlettségének fokmérője. Megmutatkozik a különböző korokban és a társadalom legkülönbözőbb rétegeiben. A falusi műkedvelő tevékenységgel foglalkozó egyesületektől kezdve a településszépítést célul tűző közösségek, egyházi szervezetek működésén át a nemzetközi kapcsolatokat ápoló jogvédő szervezetekig rendkívül széles és színes a spektrumuk. Kutatásukkal az előbb említett tudományágak képviselői mellett olyan nagy formátumú szaktekintélyek is foglalkoztak, mint Orbán Viktor, aki az egyetemi szakdolgozatában írt erről. Ha valaki, ő pontosan tudja, mi az, amit most el akar lehetetleníteni.
A civil szervezetek elleni folyamatos támadás tehát a „civilséget”, a társadalmi önszerveződést, vagyis az alulról szerveződő kisebb-nagyobb közösségeket, ezen túlmenően pedig a társadalom egy működőképes és nagyon fontos rendszerét veszélyezteti. De nem csak azokat: az egyének és közösségek nyilvánosság előtti demokratikus kiállását és fellépését, azaz a civil kurázsit is megpróbálja megakadályozni oly módon, hogy retorziókat helyez kilátásba, vagy éppen foganatosít. (Néhány napja éppen e helyütt írtunk arról, a pécsi civilek melletti demonstráció egyik szónokát, hogy, hogy nem, a tüntetés után nem sokkal kirúgták az állásából.)
