Népvándorlás, bevándorlás, betelepítés

A gazdag Nyugat a kevésbé szerencsés országok kárára tartja fenn versenyképességét. Nálunk is át- és elvándorlás van.

A házunk mögött, az egyesült államokbeli nagyvárosban, ahol az év egyik felében élek, angolul nem beszélő, spanyol anyanyelvükön sem szívesen megszólaló emberek rohammunkában felhúzták a kerítést. Környékünkön a családi házak zsindelycserepes tetőit is ilyen munkások javítják. A taxisok mifelénk majdnem kivétel nélkül szomáliaiak. A három és fél milliós városban 45 ezer szomáliai él, többségük „Kis Mogadishuban”, ahol jól megállják a helyüket, habár a hatóságok tíz fiatalt letartóztattak, négyet el is ítéltek, mert csatlakozni akartak vagy csatlakoztak is az Iszlám Államhoz.

Az elmúlt húsz évben közel kétszázezer szomáliai vándorolt be az Egyesült Államokba. A bevándorlás körülményeit a nagyközönség nem ismeri. Még Clinton elnök idejében, a szomáliai polgárháború alatt megállapodás született az amerikai kormányzat és katonai szövetségesei között, ami lehetővé tette a bevándorlást. Betelepítésnek is nevezhetnénk ezt. Szokott gyakorlat, hogy sikertelen tengerentúli katonai beavatkozások után az amerikai kormány lehetővé teszi szövetségeseinek és azok hozzátartozóinak a bevándorlást. Így volt ez a kubaiakkal a 60-as években, a sikertelen partraszállás után, majd a laoszi hegylakókkal, a hmongokkal és a dél-vietnamiakkal is. Most jönnek az afgánok és a szírek.

A 320 milliós Egyesült Államokban jelenleg negyvenmillió törvényes bevándorló él – köztük én –, és legalább 13 millió törvénytelen. Évente egymillió ember érkezik az országba törvényesen, és ki tudja, hány törvénytelenül. Miért ez a „kitárt karok” politika? Csupán az egyetemes emberi jogok védelméről lenne szó, ahogy azt a kormányzati hírverés és a főáramlati liberális sajtó beállítja?

Donald Trump elnök eltökélt szándéka, hogy felére csökkentse a bevándorlást. Elhatározása heves ellenállást váltott ki üzleti körökben. A The Washington Post kikérte 18 vezető közgazdász véleményét. Közülük 16 úgy vélte, ez rettenetes ötlet. – A bevándorlás korlátozása tartósan alacsony gazdasági növekedésre ítélne bennünket, és növelné a gazdasági hanyatlás veszélyét – mondta az egyik. – Korszerűsíteni kell a rendszert, de felére csökkenteni a bevándorlást káros hatással van a gazdaságra – vélekedett egy másik. Miért? Mert munkaerőhiány van az országban.

Hogyan lehetséges, hogy évi több mint egymilliós bevándorlás mellett munkaerőhiány van? Nem kell közgazdásznak lennie a szemlélődő és érdeklődő választópolgárnak, hogy lássa az okokat. A jóléthez társuló bőkezű szociális rendszer lehetővé teszi, hogy a társadalom alsó rétegeiben élők segélyből éljenek ahelyett, hogy minimálbérért dolgozzanak. A bennszülöttek körében a fizikai munka elvesztette a tekintélyét. Következésképen az oktatási rendszer egyre kevesebb figyelmet fordít a szakképzésre. Öröklött vagyonból él sok fiatal anélkül, hogy dolgozna, a megtakarítások pedig lehetővé teszik a dolgozók számára a korai nyugdíjba vonulást. Hasonló a helyzet a gazdag nyugat- és észak-európai országokban. Ott is elsősorban a munkaerőhiány, és nem az emberi jogok védelme teszi szükségessé az erőltetett bevándorlást.

Mosolyognom kell – némi elégtétellel –, amikor brit egyetemi tanárok panaszkodnak, hogy a brexit el fogja lehetetleníteni a munkájukat, mert véget vet a fiatal kutatók beáramlásának. Így van ez az Egyesült Államokban is; magam tapasztaltam. Az egyetemeken az alapkutatás szinte elképzelhetetlen fiatal külföldi munkatársak nélkül. A Szilícium-völgyben is toborozzák a külföldi tehetségeket. A tanulmányutakból, a csereprogramokból sokszor bevándorlás lesz. Úgy hívják ezt, hogy tudóscsábítás és „agyelszívás”. A gazdag Nyugat így tartja fenn a versenyképességét a kevésbé szerencsés országok kárára.

Mindez minket, magyarokat hátrányosan érint. Nálunk át- és elvándorlás van. Ami a Nyugatnak önérdek és előny, nekünk gond, teher, lappangó veszély. Magyarországnak is szüksége van képzett munkaerőre, de ilyen a vándorok között vagy nincs, vagy ha van, nem nálunk keres munkát. Ezen a téren a kormány rugalmasabb lehetne, hátha akad egy-két ápoló, vegyész, lakatos vagy egyéb műszaki segéderő, aki hajlandó lenne Magyarországon letelepedni. Ezzel Brüsszel követelésein is enyhíteni lehetne.

Tőlünk elvándorolnak a tehetséges fiatalok, és helyettük nem jönnek mások. Ennek ellenére kevesen vitatják a törvénytelen bevándorlás megállításának a szükségszerűségét. Az ország visszautasítja az idegenek kötelező betelepítését. Egyre több a bizonyíték arra, hogy a kötelező betelepítés nem jól működik. Helyszíni beszámolók szólnak arról, hogy a balti országokban, a kisvárosokba betelepített szíriai menekültek közül sokan az éjszaka folyamán összecsomagolnak és eltűnnek. Visszamennek Németországba annak ellenére, hogy nem jogosultak többé szociális segélyre. Kétszeres törvénytelenséget követnek el: egyszer, amikor beléptek Európába, másodszor, amikor betelepítésük után „áttelepítik” magukat. A hatóságok a betelepített menekültek negyedének hollétéről nem tudnak. A betelepítés olyan, mint a megrendezett házasság, panaszkodott egy szíriai asszony. Kitoloncolni azokat, akik letelepedési kérelmét a hatóságok visszautasították, szinte lehetetlen. Az Egyesült Államokban eddig csak a bűnöző előéletű és a bűnözésért elítélt törvénytelen bevándorlókat sikerült kitoloncolni. Trump ezen is próbál változtatni. Miként a gazdag nyugati országoknak, a közép-európai kis államoknak is saját érdekeiket szem előtt tartva kell kezelniük a népvándorlás nehézségeit.

A szerző magyar-amerikai kettős állampolgár