Többsebességes uniós diszkrimináció

Egy differenciált Európai Uniót a teljes politikai felbomlás, egyes tagországok kisemmizése, majd a jogi egység törvényszerű megszűnése fenyegetne.

A jelzett javaslatok a világháborút követő európai egység gondolat lényegének tagadását mutatják. Az emberiség kultúrtörténetének legnagyobb kihívását jelentő vállalkozásnak vagyunk tanúi és részesei is. Konrad Adenauer, De Gaulle, De Gasperi, Robert Schumann és a többi géniusz által megfogalmazott célok érdekében hármas feladatot kell megoldanunk: megszüntetni Európa apró részekre osztottságát, feloldani az évezredes sérelmekből táplálkozó ellentéteket, gyűlöletet, és a nemzetek egyenjogúságára, a polgárok közötti egyenlőségre épülő egységes Európát megteremtve visszaszerezni annak determináns világpolitikai pozícióját. Az egységhez a tagállamok közös politikai döntései által létrehozott jogi szabályrendszereknek kell fokozatosan elvezetniük. Mindez nagyfokú határozottságot és szigorúan következetes végrehajtási fegyelmet feltételez. Sajnálatos módon mindez nem működik napjaink integrációs irányításában. Hiába fogalmaznak meg az uniós alapszerződések gondosan kimunkált szabályokat – például a gazdag és a szegény tagországok közötti, a tisztességes versenyt torzító bérkülönbségek felszámolására –, ha mind a végrehajtásért felelős bizottság, mind a jóléti tagországok fütyülnek azok végrehajtására.

A „többsebességes” ötleteket a közös pénz, az euró válsága gerjesztette, de a bajok felszámolására tett javaslatok alapvetően hibásak. Az euróövezetbe való bejutáshoz igen szigorú konvergenciakritériumokat írtak elő (alacsony külső államadósság, csekély államháztartási hiány, magas fokú árstabilitás), melyek tagállami teljesítését a bizottságnak és az Európai Központi Banknak folyamatosan ellenőriznie kellene. Görögország felvételét követően a görögök gazdasági jóléte addig ismeretlen szintet ért el – az ellenőrzés teljes elégtelensége mellett –, majd a bizottság elnöke hosszú semmittevés után bejelentette: „Görögország több száz milliárd euró államadósságot halmozott fel.” Korábban a drachma – mint nemzeti fizetőeszköz – mutatóiért a görög kormányt és nemzeti bankot terhelte a felelősség. Az euró azonban már nemzetek feletti uniós pénz, amelynek eredményes működéséért az uniós szervek a felelősek. Az ezek „kötelezettségszegése” miatt bekövetkezett, az egész uniót megrengető pénzügyi válságért nekik kell viselniük a felelősséget. Ezt azonban Brüsszel utóbb csalárd módon a görögökre hárította, és olyan hitelek felvételére kötelezte Athént, melyek politikai káoszt eredményezve tönkretették a görög gazdaságot. Ráadásul egyértelmű volt, hogy ezt az adósságot Görögország sohasem lesz képes visszafizetni. További mulasztás, hogy az uniós pénz eredményes működésének garanciájaként létre kellett volna hozni egy olyan önálló, nagy európai pénzalapot, amely a közös pénz működésében bekövetkező zavarok esetén, az európai érdekekre figyelemmel, azok következetes védelmét szolgálva kellő intervenciókat eszközölhetett volna a mostani görög eurókrízis beálltakor. Igen súlyos hiba volt az euróválság kezelését az elsősorban nem európai érdekek védelmére létrehozott Nemzetközi Valutaalapra (IMF) bízni.

De miként szorult az uniós tagság perifériájára az a Magyarország, amely integrációs erőfeszítései terén mindenkor a kommunista blokk éltanulója volt? A rendszerváltás után Magyarországon az árak rövid öt éven belül elérték a nyugat-európai szintet, a bérek pedig mintegy harminc év múltán sem közelítenek. Brüsszel pusztán kötelességeinek korrekt teljesítésével lehetővé tette volna számunkra a „béruniót”, vagyis azt, hogy hazai béreink összhangban legyenek a Lajtán túliakkal. A 60-as években dollárelszámolású exportunk több mint 90 százaléka az akkori EGK-ba irányult. Brüsszel bennünket is állami kereskedelmű országnak minősített, ahol a gazdaságot kötelező tervutasítások irányítják, ezért termékeinket diszkriminatív vámterhekkel sújtotta. A magyar vezetés elhatározta, hogy megteremti az ország GATT- (általános vámtarifa- és kereskedelmi egyezmény) tagságát, amely biztosítja a legnagyobb kedvezményes elbánást (MFN). A tagság előfeltétele volt a hazai vállalatok gazdasági-jogi önállóságának megteremtése. 1968-ban az „új gazdasági mechanizmus” bevezetésével Magyarország megszüntette a tervgazdálkodás vállalatirányítási rendszerét, és notifikálta a GATT-ban, hogy a magyar vállalatok többé nem terveket teljesítenek, hanem „tevékenységüket kereskedelmi megfontolások alapján, a nemzetközi piacokhoz igazítják”. Hazánk 1973 szeptemberében a kapitalista világ szabadkereskedelmet folytató országait felölelő szervezet teljes jogú tagjává vált. Brüsszel aláírta szerződésünket, majd jött az első pofon. Valamennyi GATT-tag biztosította az MFN-elbánást, kivéve az Európai Gazdasági Közösséget. Tizenhat éven keresztül nem teljesítette velünk szemben vállalt kötelezettségeit, és ezáltal súlyos gazdasági-pénzügyi károkat okozott nekünk.

1975-ben jött a következő pofon. Brüsszel a KGST-országoknak egységesen olyan kereskedelmi szerződést javasolt, amely GATT-jogainkat sértő kikötéseket tartalmazott, így nem fogadhattuk el. Az ezután bevezetett brüsszeli „autonóm kereskedelempolitika” keretében a magyar termékek beviteli feltételeit egyoldalúan és GATT-szerződésünket súlyosan sértő módon rögzítették. További hét év elteltével jeleztük a bizottságnak, hogy hajlandóak vagyunk kétoldalú megállapodást is kötni Brüsszellel, amennyiben partnerünk végre teljesíti vállalt kötelezettségeit, és megkapjuk az MFN-elbánást. Ajánlatunk kiváltotta Moszkva tiltakozását, Brüsszel visszakozott. Az áttörést 1986 nyarán a bizottság által elfogadott Zarges-jelentés hozta meg, amely írásban is megerősítette, hogy „Magyarország a piacgazdaság megvalósítása terén olyan eredményeket ért el, amelyek honorálásaként saját érdemeinek megfelelő elbánást érdemel”. Ez azt jelentette, hogy kiemeltek bennünket a kommunista blokkból.

Tárgyalásaink eredményeként 1989-ben aláírtuk az „átfogó kereskedelmi és gazdasági megállapodást”, amely végre felszámolta a diszkriminációt. A rendszerváltás után tárgyalásokat kezdtünk társulási megállapodás céljával. A bizottság ezúttal is hitszegő módon járt el. Ígéretet tett, hogy „megerősített kedvezményekhez” jutunk, majd kiderült, hogy kevesebbet kaptunk, mint harminc évvel korábban a görög és török szerződő felek. Patikamérlegen kimérve mindig olyan elbánást kaptunk, amelyet már épp nem tudtunk kihasználni. Ha Brüsszel 1973-tól kezdődően betartja GATT-kötelezettségeit, exportvállalataink számára igen jelentős haszonnal járt volna a diszkrimináció felszámolása.

Az 1992-ben aláírt társulási megállapodással kaptunk ugyan egy kedvezőbb, „preferenciális” elbánást, de a privatizációs rablógazdálkodással tönkretett magyar gazdaság már nem tudott vele mit kezdeni. A közösségbe irányuló magyar külkereskedelmi mérleg meredek zuhanórepülésbe kezdett. Utóbb megkezdődtek a többi volt kommunista országgal a tagfelvételi tárgyalások, amelyek során végleg felmorzsolódott minden érdemi és helyzeti előnyünk. 1998-ban még ígéretet kaptunk a bizottságtól, hogy tagsági feltételeink kidolgozásánál Brüsszel „méltányosan súlyozni fog korábbi érdemeink és felkészültségünk figyelembevételével”. Egy évvel később bejelentették, hogy mind a tíz, folyamatban lévő tárgyaláson „blokkszerű” megközelítést alkalmaznak, és mindenki egyazon elbánásban részesül. Ez nekünk további súlyos gazdasági és pénzügyi károkat okozott.

Eddigi uniós kapcsolatunk története mutatja, hogy Brüsszel és az „elit tagországok” gyakorta nem tekintettek bennünket egyenrangú partnernek, visszaéltek erőfölényükkel, a tárgyalások során domináns pozíciójukból hátrányos feltételeket diktáltak, és a súlyos szerződésszegésektől sem riadtak vissza.

A szerző nemzetközi jogász