A pincétől a padlásig átépítették az ország házát – így aposztrofálta meglehetős tömörséggel a 2010 óta regnáló Orbán-kormányok olykor nehezen követhető lépéseit valamikor március végén Kövér László házelnök Nagyatádon. Hogy van-e ok a dicsekvésre, nevezhetjük-e nagy mellénnyel átépítésnek a nyolcesztendős szünet nélküli, olykor eszelősnek ható bontást-falazást, malterozást-burkolást, azt elsősorban magának a magas közjogi tisztségét rendre pártpolitizálásra használó Kövér Lászlónak kellene megválaszolnia. A végeredménynek még korántsem nevezhető „valami” minket sokkal inkább emlékeztet a szocializmus hajdani házi barkácsolására, fusizva összegereblyézett anyagok újrahasznosítására, mint valóban időtálló, nemes megoldásokat alkalmazó nemzetépítésre.
Mert mit látunk, ha tüzetesen bejárjuk hazánk házát „pincétől padlásig”? Vessünk csak egy számvető év végi pillantást a magyar közelmúltra! Segédletként hadd említsek meg néhány ismerős dolgot, ügyet, következményt: a megnyirbált hatáskörű Alkotmánybíróságot, az időtállónak hirdetett, számtalanszor átszabott alaptörvényt, az önkormányzatiság – befejezés előtt álló – felszámolását, a központosított, módszereiben a múltba fordított oktatási rendszert, az ebek harmincadján hagyott egészségügyet, az új típusú – egyébként pedig régebbi, nyomasztó korszakokat idéző – kormányzati dömpingsajtó kiépítését, Paksot, Mészáros és Habony nábobokat, az állami futballőrületet, a jól fialó letelepedési kötvényt, a civilek elleni – a bolsevik időkre emlékeztető – kíméletlen hajszát. Ezzel szemben sorakoznak az olyan, valószínűleg rövid távú eredmények, mint a szerény gazdasági növekedés és a határvédelem megerősítése.
Unalmas? Az. És hogy unalmas, az józan ésszel konstatálva: megdöbbentő. Belső védekezésünk (ha nagy szavakat akarunk használni, mondhatjuk azt is, hogy nemzeti immunrendszerünk), úgy tűnik, meggyengült, felőrlődött. Az önvédelem, a „jogom van beleszólni hazám életébe” gondolatát csöndben, lépésről lépésre szorítja háttérbe az „élni kell!” pragmatikus parancsszava. A folyamat a történelmi analógiák logikáját figyelve még nem kulminált. Lehet még rosszabb is.
A jövő évi választásra az elmúlt nyolc esztendő baljós árnya vetül. Különösebb illúzióink nincsenek: az ellenzék gyönge, vezetőinek egy része jellegtelen tucatpolitikus vagy kellően sáros ahhoz, hogy hitelesen beszéljen a szükséges „változásról”. (Igaz, néhányan viszont csak most kezdik kifutni magukat.) A miniszterelnök hallgat, és eddigi tapasztalatainkra hagyatkozva kijelenthetjük: a fontos kérdésekről a kampány alatt is hallgatni fog. Lózungokat, üres szóvirágokat, jobb esetben dodonai kijelentéseket kapunk majd tőle. Hogy mit akar cselekedni, milyen elsőre riasztó, aztán a megszokás beletörődésével fogadott lépésekre készül, mit tud ebből végrehajtani a világhatalmi tényezők között is egyensúlyozva, azzal kapcsolatban legfeljebb megedződött fantáziánkra hagyatkozhatunk.
Biztos iránytűként megint csak Kövér László hol burkoltabban, hol nyíltabban ismételt szavaira hagyatkozhatunk. „Ha még négy évet kormányzunk – mondta a politikai erőktől elviekben egyenlő távolságot tartó házelnök –, sok minden visszafordíthatatlan lesz.” Demokratikus rendszerben gondolkodó politikus ilyet nem mond. A következtetés, amit levonhatunk, pofonegyszerű: a 2018-as választás Fidesz-győzelme újabb, az eddigieknél kilátástalanabb sötétbe ugrást jelenthet.
Társadalmi-nemzeti reflexeink átalakulóban vannak. A rendszer lényegéből adódóan egyszerre szoktatja a magyart meghunyászkodásra és cinizmusra, óvatos hallgatásra. Hogy a nemzeti jelzőt áruvédjegyként kisajátító Fidesz-kormányzat mentalitása milyen romboló hatást gyakorol kollektív magatartásunkra, ha úgy tetszik, „nemzeti karakterünkre”, az egyelőre felmérhetetlen. A károkozás kétoldalú: a magyarsághoz kapcsolódó hívószavak gátlástalan, pragmatikus hatalmi érdekekből való kisajátítása egyrészt óhatatlanul a valódi nemzeti ügyek devalválódásához (de legalábbis időleges kompromittálásához) vezethet, másrészt az autonóm társadalmi viselkedés (egyelőre sunyi módon folyó) elnyomásának következménye hosszabb távon nem lehet más, mint a nemzeti (és emberi) szolidaritás erejének megroppanása. A helyreállítási munkát – megint csak történelmi párhuzamok nyomán – kataklizmaszerű változások szokták elvégezni.
Valóban kataklizmaszerű, természetéből adódóan pusztítást is hozó átalakulásra van szükségünk? Ha az ellenzéknek – megküzdve a lehetetlennel – sikerülne megfejtenie a következő hónapokban a Fidesz közvélemény-kutatásokban mérhető titkát, megtalálnia a nemzeti apátia ellenszerét, talán még adódna némi remény. A többi a jövő ismeretlen zenéje. Nyomasztó és riasztó.
