A 2018-as Fidesz-győzelem újabb ugrást jelenthet a sötétbe

Az elmúlt nyolc évben kiépített rendszer egyszerre szoktatja a magyart meghunyászkodásra és cinizmusra.

A jövő évi választásra az elmúlt nyolc esztendő baljós árnya vetül. Különösebb illúzióink nincsenek: az ellenzék gyönge, vezetőinek egy része jellegtelen tucatpolitikus vagy kellően sáros ahhoz, hogy hitelesen beszéljen a szükséges „változásról”. (Igaz, néhányan viszont csak most kezdik kifutni magukat.) A miniszterelnök hallgat, és eddigi tapasztalatainkra hagyatkozva kijelenthetjük: a fontos kérdésekről a kampány alatt is hallgatni fog. Lózungokat, üres szóvirágokat, jobb esetben dodonai kijelentéseket kapunk majd tőle. Hogy mit akar cselekedni, milyen elsőre riasztó, aztán a megszokás beletörődésével fogadott lépésekre készül, mit tud ebből végrehajtani a világhatalmi tényezők között is egyensúlyozva, azzal kapcsolatban legfeljebb megedződött fantáziánkra hagyatkozhatunk.

Biztos iránytűként megint csak Kövér László hol burkoltabban, hol nyíltabban ismételt szavaira hagyatkozhatunk. „Ha még négy évet kormányzunk – mondta a politikai erőktől elviekben egyenlő távolságot tartó házelnök –, sok minden visszafordíthatatlan lesz.” Demokratikus rendszerben gondolkodó politikus ilyet nem mond. A következtetés, amit levonhatunk, pofonegyszerű: a 2018-as választás Fidesz-győzelme újabb, az eddigieknél kilátástalanabb sötétbe ugrást jelenthet.

Társadalmi-nemzeti reflexeink átalakulóban vannak. A rendszer lényegéből adódóan egyszerre szoktatja a magyart meghunyászkodásra és cinizmusra, óvatos hallgatásra. Hogy a nemzeti jelzőt áruvédjegyként kisajátító Fidesz-kormányzat mentalitása milyen romboló hatást gyakorol kollektív magatartásunkra, ha úgy tetszik, „nemzeti karakterünkre”, az egyelőre felmérhetetlen. A károkozás kétoldalú: a magyarsághoz kapcsolódó hívószavak gátlástalan, pragmatikus hatalmi érdekekből való kisajátítása egyrészt óhatatlanul a valódi nemzeti ügyek devalválódásához (de legalábbis időleges kompromittálásához) vezethet, másrészt az autonóm társadalmi viselkedés (egyelőre sunyi módon folyó) elnyomásának következménye hosszabb távon nem lehet más, mint a nemzeti (és emberi) szolidaritás erejének megroppanása. A helyreállítási munkát – megint csak történelmi párhuzamok nyomán – kataklizmaszerű változások szokták elvégezni.

Valóban kataklizmaszerű, természetéből adódóan pusztítást is hozó átalakulásra van szükségünk? Ha az ellenzéknek – megküzdve a lehetetlennel – sikerülne megfejtenie a következő hónapokban a Fidesz közvélemény-kutatásokban mérhető titkát, megtalálnia a nemzeti apátia ellenszerét, talán még adódna némi remény. A többi a jövő ismeretlen zenéje. Nyomasztó és riasztó.