A boldog békeidők és az összeomlás

Az I. világháború fölhúzta a zsilipeket a tömegpolitikára rázúduló erőszak előtt.

Száz éve, 1918-ban omlott össze az Osztrák–Magyar Monarchia. Azoknak a társadalmi rétegeknek, amelyek emelkedésként élték meg a dualizmus korát, a fejlemény egyenértékű volt azzal, mintha bombatámadás érte volna régi életüket. Az utódok aranykorként tekintettek vissza a dualizmusra, függetlenül közjogi harcoktól, agrárius–merkantil-ellentéttől, nemzetiségi kérdéstől. Éppen úgy, ahogy a százéves háború idején az átlagos francia „boldog békeidőkként” nézett vissza IV. (Szép) Fülöp korára, a XIV. század elejére, vagy ahogy a VIII. Henrik-kori angol paraszt számára „merry old England”-ként, vidám régi Angliaként értelmeződött át az előző század. A boldog békeidők fogalmának viszonylagosságát jelzi, hogy a XIX. század eleji ipari forradalom idején az angol paraszt és kézműves emlékezetében már a Tudor-kor lett az új vidám régi Anglia.

Általában a társadalmi-politikai megrázkódtatások után következő konszolidációs szakasz jelenik meg utólag, akár nemzedékekkel később aranykorként. Minden ország történelme ismeri a jó uralkodó alakját, akinek a neve összefonódik egy szerencsés korszakkal. Ilyen a franciáknál IV. Henrik (az ő uralkodásával értek véget a vallásháborúk), a magyaroknál Hunyadi Mátyás, az angoloknál I. Erzsébet, a svédeknél XI. Károly, a spanyoloknál Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd, a portugáloknál I. Mánuel. Nem minden társadalmi csoport éli meg egyformán ezeket az éveket. Nyilvánvaló, hogy a szegényeknek mindenhol és mindig rosszabb volt, mint a nemességnek és a polgárság felső rétegeinek. De általában kijelenthető, hogy a kereskedelem fejlődésével, a jogrend kiszámíthatóvá válásával a társadalom egészének életszínvonala emelkedett kisebb-nagyobb mértékben.

Magyarországon Mátyás király birodalmáéhoz hasonló dicsfény övezi a nemzeti emlékezetben a dualizmus korát. Ha volt csoportja a társadalomnak, amely igazán vesztesként élte meg a dualizmus bukását, az a polgárság. Ennek jelentős része a zsidóságból került ki. Bár az antiszemitizmus időről időre mind a két birodalomrészen megerősödött (Karl Lueger osztrák keresztényszocialista politikus, a ciszlajtániai antiszemitizmus egyik zászlóvivője 1897-től tizenhárom éven keresztül volt Bécs polgármestere), ám a Ferenc József-i birodalom vitathatatlan erénye volt, hogy komolyan vette a zsidóság egyenjogúsítását. 1867-ben a magyarországi zsidók elnyerték az állampolgári jogokat, majd 1895-ben az izraelitát az úgynevezett bevett vallások közé emelték (igaz, heves viták közepette). A kapitalizmus kritikája természetesen itt is összefonódhatott az antiszemitizmussal. Ez a tragikus jelenség nemcsak Magyarországon alakult ki, Franciaországban vagy az Egyesült Államokban is (igaz, odaát az általános bevándorlásellenességbe illeszkedett, és a katolikusok iránti előítélet talán még intenzívebb is volt).

1918-ban még nem lehetett előre látni 1920-at, 1938-at, 1939-et. Főleg nem 1944-et. Sem a jogfosztó intézkedéseket, sem a Harmadik Birodalom kialakulását. A magyar történetírásban nagyjából egységes a felfogás arról, hogy a dualizmus kora aranykor volt az itteni zsidóság számára. Mások mellett Karády Viktor és Ungváry Krisztián könyvei ajánlhatók e témában. Lehetne bőven statisztikákat idézni, ám most egyetlen személy, illetve házaspár esete révén próbálom érzékeltetni a folyamatot.

Sok évvel ezelőtt azt a szemináriumi feladatot kaptam, hogy egy haláleset-felvételi jegyzőkönyv alapján tudjak meg mindent dr. Hervey Armand Dezsőről. A vegyész dr. Hervey 1915. november 30-án hunyt el, 44 éves korában. Egy hónappal később követte a sírba hitvese, Hervey Armand Dezsőné, született Aschkenásy Izabella. A házaspár a Salgótarjáni úti régi zsidó temetőben nyugszik.

A VI. kerületben, a Hermina úton, a Városliget közvetlen szomszédságában laktak. Milyen megállapításokat tehetünk életszínvonalukról a haláleset-felvétel és a hagyatéki részleltár fényében? Olyan jómódú család képe bontakozik ki, amely budapesti nagypolgári nívón élt, műveltség tekintetében pedig meg is haladta azt a szintet.

A Hermina úti ingatlan háztartásában talált magyar és külföldi készpénz összege, a bútorok, az ékszerek, a festmények és a perzsaszőnyegek nagy száma és minősége, valamint a Hazai Automobil Részvénytársaságnál elhelyezett két Daimler automobil is tanúskodik a család vagyonosságáról. A háziak a kornak megfelelően adtak a reprezentációra. Ennek jó példája, hogy a szalonban tizenhat, az ebédlőben nyolc, a hálószobában három kép töltötte ki a falfelületet. A szobák berendezése, a reprezentációs eszközök nagy száma arra utal, hogy gyakran fogadtak vendéget.

Arra enged következtetni a ruhatár is, hogy a házaspár élénk társasági életet élt (a férjnek tíz öltönye, az özvegynek tíz kalapja is szerepelt a leltárban). Emellett mind a férj, mind a feleség birtokában nagy mennyiségű ékszer volt: Hervey ékszereit 21, feleségéit 27 tételben írták össze. A személyes tárgyak között figyelemre méltó a 800 kötetnyi, túlnyomórészt vegyészeti, szépirodalmi és jogi témájú könyvállomány is (a leltározó ezeket a témákat emelte ki).

Ezek után elkezdtem kutatni a szerző vegyészi életműve után. A fiatal Hervey Armand Dezső elsősorban a XVI. századi erdélyi alkímia iránt mutatott érdeklődést. Érdeme, hogy feldolgozta és megjelentette Kolozsvári Cementes János erdélyi alkimista kéziratát, amit a Nemzeti Múzeum kézirattárában őriztek. Tudománytörténeti művén kívül egy 1902-ben kiadott kisebb tanulmánya, a Szikes talajok javításáról megtalálható a Szabó Ervin Könyvtárban. Az 59 oldalas mű előszavában köszönetet mond Darányi Ignác földművelésügyi miniszternek, „ki kegyes volt engem 1899. év folyamán tízhavi tanulmányútra Franciaországba kiküldeni, hogy ott a sós és szikes talajok tanulmányozásával foglalkozzam”. Boldog időszak volt az, amikor egy tudós a minisztérium anyagi támogatásával utazhatott külföldre, és folytathatott ott tanulmányokat!

Nem tudjuk, mi történt Hervey gyermekeivel, unokáival. Két fia volt: Gábor Béla és Jenő Béla. Az ő lehetőségeiket a numerus clausus és a zsidótörvények már szűkebbre szabták, mint szüleikéit. Herveyt és feleségét a sors megkímélte attól, hogy közvetlenül megéljék polgári világuk összeomlását, a Tanácsköztársaságot, az ellenforradalmat, a fehérterrort, a numerus clausust. Azt már nem látták, ahogy az I. világháború és következményei szétzúzzák a régi rend kereteit, és felhúzzák a zsilipeket az erőszaknak a tömegpolitikába való bevonódása előtt. Ez már semmiképpen nem nevezhető aranykornak.

A szerző történész-politológus (Méltányosság Politikaelemző Központ)