A magyar kis- és közepes vállalkozásokról (kkv) sok jót-rosszat el szoktak mondani. Így vagy úgy valószínűleg mindegyik igaz is. A jó állítások egyike, hogy a hazai kkv-k nagyobb mértékben teremtenek munkahelyet, mint a multik, a megtermelt profitot nagyobb részben itthon költik el, ezenkívül rugalmasan alkalmazkodnak a változó kereslethez, valamint sok közülük az innovatív. A kisvállalkozások nagy része családi vállalkozás formájában működik, segítve a vidék megtartóképességét. A rossz dolgok közt említik, hogy általában csak minimálbéren jelentik be az alkalmazottaikat, ha egyáltalán bejelentik. Alacsony az adófizetési moráljuk, gyakran trükköznek fiktív számlákkal, nem riadnak vissza a politikai kapcsolatok igénybevételétől.
Ha a negatívumok igazak, egyrészt érdemes megvizsgálnunk az okokat. Másrészt az is érdekes, hogy viselkednek hazánkban ezen a téren a nagy nemzetközi vállalatok.
A leggyakrabban elhangzó érv, hogy a kkv-k nem szívesen jelentik be alkalmazottaikat a társadalombiztosítási rendszerbe, aminek következtében rövid távon ezek orvosi ellátása, hosszabb távon nyugdíjuk kerül veszélybe. Ha mégis bejelentik a dolgozókat, akkor csak minimálbéren, az ezen felüli részt pedig zsebbe fizetik. Megjegyzendő, hogy ez a vállalkozói viselkedés ha nem is helyeselhető, legalábbis megérthető. A rendszerváltás után az élőmunkára, a bérekre terhelt elvonások olyan magasak lettek, hogy az már önmagában megnehezítette a munkaerő felvételét. Az OECD statisztikái szerint a bérekre terhelt átlagos elvonások, a személyi jövedelemadó és a társadalombiztosítás együttese (az átlagos adóék) igen magas szinten, 55 százalék körül mozgott hazánkban az ezredforduló (2000 és 2001) idején. 2002-ben kissé csökkentek az elvonások, de nem mentek 50 százalék alá. Majd ismét emelkedni kezdtek, és 2010-ig az 50 százalék feletti szinten mozogtak. Csak 2010 után csökkentek valamivel 50 százalék alá. Európában csak Belgiumban volt folyamatosan magasabb az adóék ebben a húszéves időszakban, mint hazánkban, de például Dániában, Németországban, Ausztriában vagy Svájcban is jóval alacsonyabb (40 százalék alatti) elvonások terhelték az élőmunkát.
Mindez azt jelenti, hogy az elmúlt húsz évben a magyar munkavállaló az év nagyobbik felében az államnak dolgozott. A bérekre terhelt elvonások között természetesen különbség van annak függvényében, hogy mekkora a munkavállaló jövedelme, és hogy hány gyermeket tart el. Ezek a különbségek a lineáris személyi jövedelemadó miatt ma már nem jelentősek. Ugyanakkor az is érthető, hogy a hazai kisvállalkozások nem szívesen fizetik be a bérekre kirótt elvonásokat: a terhek gyakorlatilag kiáraznák őket a piacról. Ezzel szemben a nagy nemzetközi vállalkozások számára a terhek már sokkal kevésbé tekinthetők elviselhetetlennek. Ezek nagyrészt exportálják termékeiket, szemben a hazai kisvállalkozásokkal, amelyek a magyar piacra dolgoznak. A nemzetközi piac a magasabb nyugat-európai bérek miatt elismeri a magasabb magyar bérterheket. Ebben az esetben a hazai kisvállalkozások számára az export lenne a kitörési pont, de a kisvállalkozásoknak méretük miatt sokkal nehezebb exportálniuk, mint a nagy nemzetközieknek. Valószínűleg azért maradtak a hazai bérterhek hosszú ideig nagyon magasak, mert a hazánkban működő nemzetközi cégek nem tiltakoztak ellenük, ugyanis az adott keretek közt ki tudták termelni őket.
Az adóelkerülés és a trükközés a másik vád, amit gyakran felhoznak. Ez is igaz, de figyelembe kell venni a sok esetben gyakran változó adózási és társadalombiztosítási szabályokat, amelyek a vállalkozások jövedelmének jelentős (és gyakran változó) arányát elvonják. Ugyanakkor az is tény, hogy a hazánkban működő nemzetközi cégeknél hasonló, de sokszor eredményesebb adóelkerülési technikákat figyelhetünk meg. A több országban telephellyel rendelkező nagy nemzetközi vállalkozások elterjedt adóelkerülési módszere a „transzferárszabás”, amelynek révén jelentős társaságiadó-minimalizálást tudnak elérni. A transzferárszabás lényege, hogy a nagy nemzetközi vállalatok különböző országokban működő telephelyei eltérő módon adóznak. Megtehetik, mivel Európában semmiféle adóharmonizálás nem történt az unió létrejötte után. Vannak tehát országok, amelyek igen alacsony társasági adót szabnak, míg mások magasabbat. Sőt van, ahol a kormányok a külföldi beruházások előmozdítása érdekében akár el is engedik a társasági adót bizonyos feltételek mellett. Nem véletlen, hogy az egymással kereskedő telephelyek esetében – az egyes termékek árának mesterséges módosítása révén – a nyereséget ott fogják kimutatni a nemzetközi nagyvállalatok, ahol az adó a legalacsonyabb. Amennyiben egy hazai kisvállalkozás próbálná megtenni ugyanezt (például számlavásárlás révén), sokkal könnyebben lebukhatna, és olyan súlyos büntetésre számíthatna, hogy végleg elmenne a kedve nemcsak a trükközéstől, hanem a vállalkozástól is.
Gyakori vád még, hogy a hazai kisvállalkozások igyekeznek ész nélkül ingyenes vagy olcsó fejlesztési forrásokra szert tenni. Akkor is pályáznak valamilyen olcsó vagy ingyenes forrásra, ha az nem illik a cég tevékenységébe, profiljába. De hát a nemzetközi vállalkozások ugyanezt teszik, csak nagyban! A kormányok rendre adnak adókedvezményt, sőt pénzbeli támogatást is a nemzetközi vállalkozásoknak, aminek révén sok esetben nevetségesen kevés munkahelyet hoznak létre, vagy – amire szintén több példa volt – a támogatás kézhezvétele után egyszerűen kivonulnak az országból.
Állítják azt is, hogy a kisvállalkozások elvek nélkül hajlandók politikai támogatást adni egyes pártoknak annak érdekében, hogy nagyobb fejlesztési forrásokhoz jussanak. De hát ez a „haveri kapitalizmus” lényege – annak a rendszernek a sajátossága, amelyben a politikusok a hozzájuk közel álló vállalkozásoknak ész nélkül juttatnak ingyenes forrásokat. Amint ezt több esetben is láttuk: a nagyobb vállalkozások is hasonlóan járnak el.
Végső soron világos tehát, hogy a hazai kisvállalkozások azért viselkednek úgy, ahogy, mert a kormányzatok szabályozási rendszere és a szabályozási politikája erre kényszeríti őket. Nem a hazai kisvállalkozóknak, hanem a politikusoknak kellene tehát megváltozniuk.
A szerző közgazdász
