Amikor múzeumba megy az ember, már nem éri be azzal, hogy falra lógatott képeket, posztamenseken elhelyezett tárgyakat nézegessen, kis táblácskákon silabizálva az alkotó nevét és a művek címét. Több kell. Izgalmas tálalás, furfangos körítés, show-elemek – és legfőképp: interaktivitás.
Utóbbira nem panaszkodhattam mostanában. Még év végén jártam egy nagyjából húszfős gyerekcsapattal az egyik nagy budapesti múzeum programján. Remek dolog, viszonylag jutányos áron fogadnak csoportokat, a kis látogatóknak keretmesét adnak elő, képeket mutatnak a kiállítótérben, majd a vendégektől elzárt részen – a kulisszák mögött, mesés helyen – kézműves-foglalkozást tartanak. A végén a szülők által hozott italok, sütemények is felszolgálhatók. Ideális program születésnapok ünneplésére, mi is ilyen apropóból jártunk arra.
Gördülékeny szervezés, kedves programlevezető hölgy, jó volt az egész. Csupán egy furcsaság adódott. Már amikor a múzeum főpénztárában megváltottam a jegyet a foglalkozásra, a pénztáros kisasszony jó szórakozást kívánt, majd figyelmeztetett: a személyzeti bejáraton át kell bemennünk, de vigyázzak, mert „a portás bácsi kicsit szigorú”.
Mivel életem egy részét – ilyesmire különösen érzékeny kamaszlétemet is – a szocialista Magyarországon töltöttem, egyetlen dolog van, ami máig reflexszerű feszültséget kelt bennem (a határátkeléseknél menetrend szerint megjelenő gyomoridegesség egy ideje elmúlt): a szigorú, hatalmukkal visszaélő portás bácsik (és nénik). Óvatosan léptem hát át a személyzeti bejárat küszöbét, felkészülve a konfrontációra, odabent azonban kimondottan kedves ember fogadott. Nem is olyan szigorú ez a bácsi, gondoltam megkönnyebbülten. A program végeztével aztán a gyerekcsoport egy részével lelifteztünk a földszintre, hogy ott várjuk be múzeumi vezetőnket. És ekkor létrejött a találkozó: morózus, ideges ember lépett oda hozzám, minősíthetetlen hangon kérve számon, hogy mit keresek ott. Szó szót követett, kiderült, hogy múzeumi munkatárs nélkül kóricálni az épületben illegális. Rosszízű veszekedéssel végződött hát a történet, el is határoztam: e-mailben teszem majd szóvá a dolgot a szervezőknek. Ám a múzeum megelőzött: kedves kalauzunk mentegetőző levelet írt, magára vállalva a felelősséget, mondván, a portásnak volt igaza, ő, a hölgy hibázott, amikor leengedett bennünket „felügyelet nélkül”.
El is feledkeztem volna a történetről, ám nemrég ugyanebben az intézményben jártam, időszaki kiállításon. Délután fél öt körül érkeztünk, tudtuk, hogy sietnünk kell, a múzeum 6-kor zár. Tempósan vonultunk végig a termeken, de nem lehettünk elég fürgék: 17 óra 15 perckor megszólalt a hangosbemondó, azzal, hogy a felsőbb emeletek tereiből kezdjenek távozni a vendégek, mert a kiállítás hamarosan bezár. Így fejezték be a tájékoztatást: „Kérjük tisztelt látogatóinkat, hogy a múzeumi bizottság megjelenésekor legyenek szívesek elhagyni a kiállítótermeket.”
Ezután már szorongva szaladtunk helyiségről helyiségre, lesve, mikor tűnik fel a bizottság, amely majd távozásunk siettetése felől intézkedik. Közben a hangosbemondó időről időre megismételte a felszólítást. Végül 17 óra 40 körül szerencsésen leértünk a ruhatárhoz, ahol ideges teremőr fogadta a zilált kultúrafogyasztókat: maga már kivette a kabátját?!
Az 1980-as évek elején viccből indult szabadidő-zenekar, az A. E. Bizottság már a nevével is felhívta a figyelmet az akkori rendszer bornírtságára. Először csak Bizottság volt a nevük, az Albert Einsteinre utaló előtagot a szocialista lemeztársaság kifejezett óhajára biggyesztették elé. Az együttest hamar szétrobbantotta a tagok kreativitása, nem érte meg a rendszerváltozást. Nem úgy, mint bennünk szunnyadó bosszantó berögzültségeink, szorongásaink, bizottságaink.
