A Pistának, nekem és még néhányunknak sikerült egy mély horhosba [vízmosta árok] menekülni. Itt futottunk tovább mindig egymás mellett vagy hat kilométert, de minden lépésnél térden felül sűlyedtünk a hóba. Az ütegből hatan voltunk együtt. Mire a mély horhosból kiértünk, én, mivel előző nap már megsebesültem, a kimerültségtől már nem tudtam folytatni az utat. Előttem haladt pár méterrel a két Csanády, Kósa és Kocsis tüzérek, mögöttem pár lépéssel a Pista. Én egy pár percre megpihentem és megindultam utánuk, de az alkonyatban elvesztettem őket a szemem előtt. Mire beértem a legközelebbi faluba, már egészen besötétedett, ők valószínűleg e falu határában levő barakktáborban, jó melegben töltötték ezt az éjszakát. Én a templom mellett lévő parancsnokságra siettem, de ott mindent felégetve, felforgatva találtam.
A szomszédos házakban egy csomó menekült és sebesült szorongott. Mi is meleg hely után néztünk, ahol végre le is lehet feküdni. Egy szakaszvezető és egy zászlós volt a társam a szomszédos ütegtől. Ahogy az egyik házba be akarunk menni, a kertekben megszólalt a géppuska. A szakaszvezető tudta a kivezető utat, mi is futva megindultunk. Ekkor este fél hét volt, és ezen az éjszakán elfoglalták a falut az oroszok a benne levő magyar katonákkal együtt. Akik a kimerültségtől a jó melegben elaludhattak és a lövöldözésre sem ébredhettek fel. Szegény Pistánk is sajnos ezek között lehetett, mert sem őt, sem a másik négy fiút többet nem láttam.
Nagyon nehéz volt nekem ezeket a sorokat megírni, mert napról napra jobban fáj nekem, hogy sok jó pajtás mellett a Pistát is elvesztettük, aki a legjobb barátom volt az ütegben. Nagy fájdalmukban fogadják mindannyian az összes megmaradt fiú együttérzését, akik mind nagyon szerették Pistát. Bízzunk a jó Istenben, hogy őt vissza fogja vezérelni hozzánk minél hamarább. Adja Isten, hogy minél hamarabb véget érjen a háború, hogy ők visszatérhessenek hozzánk.
