A nyolcvanas évek közepén, többéves egyetemi-tudományos tapasztalat után kezdtem foglalkozni – a tudományos életben és az egyetemeken felismerhető torzulások miatt – a tudományszociológia és az egyetemszociológia elemzésével. Ekkor is sűrűn felmerült a kritika a sok helyen – főként a Párizs-központú centralizált Franciaországban – létező „egyetemi bárók és „akadémiai bárók” rendszerével kapcsolatban. A doktori iskolák uraiként viselkedő „bárókkal” szemben a fiatal tudósok sokszor csak alájuk vazallusként beállva reménykedhetnek előrejutásban. Ez teherként nehezedik a tudományos és egyetemi életre ma is. A rendszer a legnagyobb mértékben visszafogja a tudományos teljesítményt. Ott tűnik el ez a torzító hatás és vele az akadémiai bárók hatalma, ahol létezik a természetes decentralizáltság és az ebből következő erős versenyhelyzet az egyetemi-tudományos intézmények között – ahogy Németországban vagy az Egyesült Államokban láthatjuk.
Ott az egyetemi-tudományos élet szerveződési elve a közösség közvetlen értékelésén nyugvó publikációs és idézettségi rangsorokra helyeződik. A bekerülés a jobb egyetemre, a professzori megbízás elnyerése, a kutatási pénzek és az asszisztencia megszerzése csak a magas tudományos idézettség és a nívós publikációk alapján lehetséges. „Publish or perish!” – publikálj vagy pusztulj. Ehhez nem elég grafomán módon sokat írni, hanem hatást is kell kiváltani közösségben, magas idézettséget kell szerezni.
E tapasztalatok alapján 2010-ben is visszatértem egy tanulmányban a hazai tudósközösségekben, egyetemi tudóskörökben észlelhető torzulásokra, amelyek a centralizált Magyar Tudományos Akadémia mai rendszeréből és az általa kezelt tudományos minősítési szisztémából fakadnak. A rendszer középpontjában az akadémiai tudományszervezők és az egyetemi igazgatás vezetői állnak, akik „kapuőrökként” ellenőrzik a karriervonalakat. E posztok betöltéséhez nem tudományos képességek és teljesítmények kellenek. Ha korábban volt is ilyen teljesítményük az akadémiai és egyetemi vezetőknek, akkor posztjuk betöltésével az új munkateher miatt garantáltan le kell állniuk az érdemi tudományos munkákkal. Marad a szervezés, vagy legfeljebb a beszállás a könyvszerkesztésekbe, titkárnői segítséggel. E vezetők „kapuőrsége” és a fiatal tudósok karriervonalainak kézben tartása a legnagyobb teher a mai tudományos és egyetemi élet számára. Fokozza ezt, hogy a szovjet típusú, kézben tartott tudományos akadémiák Kelet-Közép-Európában kiemelt díjazást biztosítottak az ide bekerült megbízható kádereknek, ami máig fennmaradt a térség országaiban. Nálunk is.
Említett 2010-es tanulmányomban és az azt népszerűsítő publicisztikákban igyekeztem kidolgozni egy reformtervet, amelyben a tudósközösség tagjai által adott idézettségi rangsorok alapján folytatódott volna az akadémiai és egyetemi élet szervezése. Ekkorra a számítógépes elterjedtség, a teljes tudományos élet internetes megjelenése egyszerűbbé tették az egyes egyetemi emberek idézettségének gyors felmérését, lett légyen szó a világ bármely folyóiratairól, könyveiről. Időközben létre is jött a Magyar Tudományos Akadémia hivatala által gondozott központi idézettségi adattár, az MTMT. Ha ezt tesszük a tudományos értékelések alapjává, akkor a közösség maga értékeli egyes tagjainak teljesítményét közvetlenül azáltal, hogy idézi munkáját, avagy nem teszi meg ezt a tudományos rezonálásra nem érdemes tevékenységével. Innen csak egy új akadémiai és egyetemi törvény kell ennek beiktatására – meg is fogalmaztam a javaslatot a tanulmányomban –, amely a professzori rangot és vele a tanszékvezetői, dékáni, rektori, intézetigazgatói posztok előfeltételét magasabb idézettségi szinthez köti, amivel a tudósközösség önmaga biztosítja a tudományos élet szerveződését, eltüntetve az egyetemi-akadémiai bárók szerepét. Ekkor már nem a tudományszervezők és egyetemi igazgatási elöljárók által szervezett tudományos védések jelentik az alapot mindenhez – a gondosan szelektált opponensek, illetve bírálóbizottságok döntéseivel –, hanem az egyes szakmák tudósközösségei, az éveken át folyamatosan nyújtott tudományos kritikákkal, az ezeket megtestesítő idézettségi rangsorokkal.
A reform révén tehát nem a tudósközösség felett elkülönülten létező egyetemi-akadémiai bárói rendszer döntene, hanem a közösség láncolatszerű, állandó értékelései, amelyeket az akadémiai központi adattár közhiteles módon nyilvántart. Most azt látom, hogy az időközben kialakult kriptovaluták – a 2008-as banki világválság által ösztönözve – épp az ilyen blockchainszerű szerveződést igyekeztek a középpontba állítani, mondhatni átvéve az akkorra világméretű pilótajátékként is viselkedő banki hitelezések és pénzteremtések, illetve a világpénzek jegybankjainak szerepét. A fejlemény az érdeklődés középpontjába emelte a bárhol máshol is alkalmazható blockchain jellegű szerveződés felhasználási lehetőségeit – ahogy ezt nemrégiben a CNN Kriptománia címmel közvetített kerekasztalvitájának résztvevői is elemezték. Ez adott számomra ismét biztatást, hogy felelevenítsem 2010-es, az interneten ma is több publikáció formájában elérhető reformtervemet. A blockchain szerveződés egy sor társadalmi alrendszerben képes lehet az oligarchikus-hierarchikus berendezkedés megtörésére. A tudományban és a tudományegyetemek életében a legégetőbb sürgősséggel jelenik meg mindez.
A szerző jogtudós, az MTA doktora, egyetemi tanár
