Jogszabályokkal egy élhetőbb világért

A tudomány közel húsz éve cáfolhatatlanul bizonyítja: fenntartható fejlődés a világ számára nem létezik.

A nemzetek feletti tőke központi vezérlőműve, legfőbb célképzete a korlátlan növekedés, amely a társadalomból és az élővilágból kisajtolható maximális nyereségre törekszik. Ezt a nyers és életpusztító magánérdekét Európában a nemzetállam jóléti modelljét 1971-től maga alá gyűrő neoliberális tőkediktátum egy új ideológiával, a fenntartható fejlődés ígéretével leplezi. A célképzet az ENSZ és az EU intézményeibe egyaránt beépült. A civilizáció pusztulásától rettegő emberiségnek a fejlődés olyan formáját ígéri, ami a társadalom mai igényeinek kielégítése mellett a jövő nemzedékeinek is biztosítja az élhető világot. Azzal, hogy az állam a gazdaság, a társadalom és a környezet minden ügyét egy rendszerben kezeli, folyamatosan a szociális jobbléthez vezet.

Csakhogy a tudomány közel húsz éve cáfolhatatlanul bizonyítja: fenntartható fejlődés a világ számára nem létezik. Nem is létezhet, mert maga a fogalom logikai képtelenség, valójában az ideológia csalárd téveszméje. Az álságos dogmát már a gazdaságra vetítése is megdönti, mert a véges bolygón a végtelen növekedés tételezése abszurd, hiszen a föld anyag- és energiakészlete véges. Egyetlen realitás megmaradásunkhoz a fenntartható visszavonulás (James Lovelock) és a fenntartható fogyasztás (Oláh János). Az előbbi az anyag- és energiapazarlással, továbbá a természetpusztítással való felhagyást követeli. Az utóbbi kategória az életminőség magasabb szintje: a földi anyag és energia azonos mennyiségéből, tudásunk alapján, a mainál értékesebb termékeket kell létrehoznunk a nélkül, hogy ez a társadalmat és az élővilágot többlettel terhelné.

Az EU számára azonban e fogalom nemcsak környezetvédelmi alapelv, hanem az államszerveződés alapintézménye, legfőbb célja és politikai programja. Ezért került az alapszerződés élére: „az unió Európa fenntartható fejlődéséért munkálkodik.” Tartalma pedig a „szociális piacgazdaság”, amely – többek közt – a „kiegyensúlyozott gazdasági növekedésen alapul”, és célja „a társadalmi haladás” is. A politikai demagógiát mit sem zavarja, hogy az emberközpontú rajnai modell az EGK múltjának 1971 óta feladott, elveszített értéke, így a szociális piacgazdaságra a neoliberális rend – amely az EU államait is adósságcsapdába zárja – még történelmi nosztalgiaként sem hivatkozhat. A „gazdasági növekedés” célja pedig megszégyenítően leleplezi: az EU által kitűzött „fenntartható fejlődés” fából vaskarika. Épp ez az ismérv zárja ki fogalmi szinten a fejlődést. Herman Daly alaptétele – akitől a tudományos kategória ered – annak sürgetése, hogy a gazdaság hagyjon fel a növekedéssel. Könnyen eldönthető: fejlődés-e a felgyorsult társadalmi bomlás, az anarchia és káosz közvetlen veszélye, nem szólva az ökoszféra „fejlődéséről”, ami a fajok tömeges kihalásával jár?

A tőke világhatalma gondosan ügyel rá, hogy az uralmát kiteljesítő ámokfutásáért, a társadalmi létroncsolásért, az emberi jogok és a természeti értékek megsemmisítéséért ne terhelje jogi felelősség. Például az egész világra terjedő földrablások, amelyekkel a tőke az új világrendjét, ezen belül élelmezési monopóliumát építi, azért nem előzhetők meg és maradnak büntetlenül, mert nincs sem hazai, sem nemzetközi jog, amely kényszerítő erővel útjukat állná. A FAO csak önkéntes birtokpolitikai irányelveket alkotott, amelyek a tőkeberuházót próbálják rábírni a jogkövető, emberséges magatartásra, de nincs jogi kötőerejük ennek kikényszerítésére. (Új Aesopus-mese: a nyúl meg akarja győzni az oroszlánt, hogy legyen vegetáriánus.) A nemzetközi jogforrások zöme „puha jog” (soft law), nem kötelezők, és nincs szankciójuk. Mi több, az uniós jog nemcsak a tagállami, hanem a nemzetközi jogot is maga alá rendeli az „elsőbbségi doktrína” alapján, vagyis abból csak azt ismeri el, amit a saját jogába átvett. A jogátvétel viszont az EU értékrendjének, a négy szabadság vívmányának, elsőként a szabad tőkemozgás követelményének van alávetve. A civil és zöldszervezetek harmadik éve küzdenek az ENSZ kormányközi munkacsoportjában annak eléréséért, hogy kötelező nemzetközi szerződés biztosítsa a tőkés társaságok üzleti tevékenységével szemben az emberi jogok védelmét. Jogász számára nyilvánvaló: ha a tőkeérdek ellenállását letörve létrejön is egy ilyen norma, az EU területén mindaddig írott malaszt lesz, amíg az eredeti tartalma nem válik kötelező uniós jogszabállyá.

Mindez fontos tanulság a fenntartható fogyasztás intézményi érvényesítésénél. A közérdekű igény és annak teljesítése globális hatályú, egész földünknek és a világ népességének sorsát meghatározó. Ezért stratégiáját és ennek döntő rendszerelemeit nemzetközi szervek együttműködésével, kötelező nemzetközi jogforrásban kell kimunkálni. Egyidejűleg ugyanerről önálló, kötelező uniós jogszabályt kell alkotni, amely jogi kötőerővel is irányt szab az intézmény megvalósításához. Célszerűen ez együttes tanácsi, parlamenti rendelet lehet, amely nemcsak kötelező érvényű, hanem közvetlen hatályú is, így nem szorul további végrehajtásra.

Önáltatás lenne azt hinni, hogy a civilizációs lét hamleti vívódásában a túléléshez szükséges paradigmaváltást bármely jogi norma önmagában megoldhatná. A jog nem mindenható, és mindig alá van rendelve az informális hatalomnak. De ne becsüljük le a valós hatóerejét: a szocializációval beépül a társadalom szöveteibe, és meghatározóan alakíthatja életviszonyainkat. A fenntartható fogyasztás követelményrendszerét a tudománynak a politikával együtt kell létrehoznia, és mint elemi létérdeket a társadalommal elfogadtatnia. Mégpedig kötelező szabályozókkal, amelyek alól a tőke sem vonhatja ki magát. Például a nem élelmezési célú földkivonást legjobban az fékezheti, ha a tőkeberuházót a földérték sokszorosát kitevő, magas járulék terheli, amit a profitigény nem tűrhet el. Ahhoz, hogy az EU rendeltetésében a fenntartható fejlődés hamis dogmáját a fenntartható fogyasztás leváltsa, az utóbbi igénynek alá kell rendelni a tőkeszabadságot. A jog csak így segítheti a közösségszerveződés több évezredes értékeinek megőrzését, civilizációnk és a jövő nemzedékek megmaradását.

A szerző az MTA doktora, professor emeritus