A pénzügyi válság közepén, amikor a svájcifrank-alapú hitelek törlesztőrészletei hirtelen az egekbe szöktek, nem kevesen osztották azt a véleményt, hogy az adósok maguknak köszönhetik a bajt, ami a nyakukba szakadt. – Miért nem jártak el körültekintőbben? Miért nem olvasták el alaposabban a szerződést? Ha figyelemmel kísérték volna a frank árfolyamának több évtizedes változásait, akkor nem mentek volna bele ilyen lutriba – érveltek a magyar pénzügyi tudatosság alacsony szintje miatt szörnyülködők.
És valóban, joggal el lehetne várni, hogy az emberek tisztában legyenek azzal, mit írnak alá. Csakhogy a valóság sokkal bonyolultabb az ideáknál. Kinek kellett volna felkészítenie a hitelfelvevőket a jó döntés meghozatalára? Az iskolarendszernek? Az nyilvánvalóan elmulasztotta. A bankoknak? Ők akkor kezdtek komolyan iparkodni a pénzügyi ismeretek terjesztésén, amikor már családok ezreit temették maguk alá a törlesztőrészletek. Vagy mindenkinek autodidakta módon, a sajtóból kellett volna elsajátítania ezeket az ismereteket? Több szereplővel is el lehetne vitetni a balhét.
Egy közgazdász ismerősöm 2010 táján hosszan, nem kevés megvetéssel a szavaiban ecsetelte nekem az utcán, hogy milyen hülyék az emberek a pénzügyekhez. Aztán közvetlenül ezután megkért, hogy ugorjak be vele a gyógyszertárba, és ott több ezer forintot költött homeopátiás szerekre. Amikor arról érdeklődtem, hogy miért gondolja úgy, hogy egy végtelenségig hígított oldat segíteni fog a baján, zavaros magyarázkodásba kezdett. Amit mondott, az nagyon messze állt attól, amit annak idején kémia- és biológiaórákon hallott. Ekkor fogalmazódott meg bennem a kérdés: ha egy értelmes ember, aki évekig tanult természettudományos tárgyakat az iskolában, tudományos képtelenségekben hisz, akkor mit várunk azoktól a hitelfelvevőktől, akik soha, még alapszinten sem tanultak pénzügyi ismereteket? És ha a hitelek részei lettek volna a tananyagnak, akkor elkerülhető lett volna a devizaőrület? Nem vagyok biztos benne.
De nem azért kezdtem neki ennek az írásnak, hogy ösvényt vágjak abban a dzsungelben, amelyik fogyasztói tudatosság és szolgáltatói felelősség néven burjánzik itt a magyar jogállamban, hanem azért, mert időnként megdöbbent, hogy milyen könnyen foszlik semmivé az a rengeteg drága energia, amit az állam és a tanárok az oktatásba fektetnek. Közhely, hogy az iskolának az életre kellene felkészítenie a tanulókat. Mi nem állunk jól ezen a téren. Már csak azért sem, mert gyakran abban sem sikerül dűlőre jutni, hogy az élet milyen követelményeket támaszt. És itt nem a PISA-tesztek nem túl fényes eredményeire gondolok, hanem arra, hogy ma már nem az jelenti a kihívást, hogy hozzáférjünk a szükséges információkhoz, hanem az, hogy megtaláljuk a betűtengerben a hiteles forrásokat. Amíg erre nem tanítjuk meg a diákokat, addig hiába siránkozunk rajta, hogy a Facebookot elárasztják a kamuhírek, amelyek választásokat dönthetnek el. A hazugságok azért olyan népszerűek, mert van rájuk kereslet. Amíg az embereket könnyedén meg lehet vezetni, addig ezek nem fognak eltűnni. A mi felelősségünk az, hogy a jövő generációja ne pitiáner hazugságoktól elvakított, alulképzett emberekből álljon, hanem kritikusan gondolkodó, öntudatos egyénekből, akik képesek együttműködni egymással. Ha ez sikerül, ők maguk fogják kigyomlálni a fals információkat. A másik lehetséges megoldás az, hogy kidobjuk a nyakunkból a felelősséget és egy nagy, központi akaratra bízzuk az információk közötti szelektálást. Most épp efelé haladunk. De hogy ez az út hova vezet, abba belegondolni is rossz.
Arra, hogy jobban kellene értenünk a pénzügyekhez, csak akkor döbbentünk rá, amikor már késő volt. Mostanság mindenki előtt világos, hogy a gyerekeinknek sokkal tudatosabban kellene mozogniuk a digitális univerzumban, a tananyagok mégis fényévekkel vannak lemaradva a technikai fejlődés mögött. A szakértők nem győzik elégszer hangsúlyozni, hogy a jövő munkavállalóinak elsősorban kreativitásra és a csapatmunkában való jártasságra lesz szükségük, mi mégis a XIX. században kidolgozott, frontális tudásátadásra építő elvek szerint tanítjuk a fiatalokat. Bízva abban, hogy ami nekünk annak idején megfelelt, az nekik is meg fog. Pedig egyre több sikeres ország példája mutatja, hogy ma már másra van szükség.
Az oktatáshoz persze nem elég a felkészült tanári kar, a jól átgondolt tananyag, nem árt, ha anyagi források is rendelkezésre állnak. A nyugat-európai iskolák természetesen több pénzből gazdálkodhatnak, mint a magyarok. De a finn oktatás nem azért kiemelkedő, mert van rá pénz, hanem azért, mert olyan embereket bocsát útra, akik a következő generáció számára is biztosítani tudják az anyagi jólétet. Mi egyelőre csak egy szűk elit számára tudjuk.
