A pénzügyi válság közepén, amikor a svájcifrank-alapú hitelek törlesztőrészletei hirtelen az egekbe szöktek, nem kevesen osztották azt a véleményt, hogy az adósok maguknak köszönhetik a bajt, ami a nyakukba szakadt. – Miért nem jártak el körültekintőbben? Miért nem olvasták el alaposabban a szerződést? Ha figyelemmel kísérték volna a frank árfolyamának több évtizedes változásait, akkor nem mentek volna bele ilyen lutriba – érveltek a magyar pénzügyi tudatosság alacsony szintje miatt szörnyülködők.
És valóban, joggal el lehetne várni, hogy az emberek tisztában legyenek azzal, mit írnak alá. Csakhogy a valóság sokkal bonyolultabb az ideáknál. Kinek kellett volna felkészítenie a hitelfelvevőket a jó döntés meghozatalára? Az iskolarendszernek? Az nyilvánvalóan elmulasztotta. A bankoknak? Ők akkor kezdtek komolyan iparkodni a pénzügyi ismeretek terjesztésén, amikor már családok ezreit temették maguk alá a törlesztőrészletek. Vagy mindenkinek autodidakta módon, a sajtóból kellett volna elsajátítania ezeket az ismereteket? Több szereplővel is el lehetne vitetni a balhét.
Egy közgazdász ismerősöm 2010 táján hosszan, nem kevés megvetéssel a szavaiban ecsetelte nekem az utcán, hogy milyen hülyék az emberek a pénzügyekhez. Aztán közvetlenül ezután megkért, hogy ugorjak be vele a gyógyszertárba, és ott több ezer forintot költött homeopátiás szerekre. Amikor arról érdeklődtem, hogy miért gondolja úgy, hogy egy végtelenségig hígított oldat segíteni fog a baján, zavaros magyarázkodásba kezdett. Amit mondott, az nagyon messze állt attól, amit annak idején kémia- és biológiaórákon hallott. Ekkor fogalmazódott meg bennem a kérdés: ha egy értelmes ember, aki évekig tanult természettudományos tárgyakat az iskolában, tudományos képtelenségekben hisz, akkor mit várunk azoktól a hitelfelvevőktől, akik soha, még alapszinten sem tanultak pénzügyi ismereteket? És ha a hitelek részei lettek volna a tananyagnak, akkor elkerülhető lett volna a devizaőrület? Nem vagyok biztos benne.
De nem azért kezdtem neki ennek az írásnak, hogy ösvényt vágjak abban a dzsungelben, amelyik fogyasztói tudatosság és szolgáltatói felelősség néven burjánzik itt a magyar jogállamban, hanem azért, mert időnként megdöbbent, hogy milyen könnyen foszlik semmivé az a rengeteg drága energia, amit az állam és a tanárok az oktatásba fektetnek. Közhely, hogy az iskolának az életre kellene felkészítenie a tanulókat. Mi nem állunk jól ezen a téren. Már csak azért sem, mert gyakran abban sem sikerül dűlőre jutni, hogy az élet milyen követelményeket támaszt. És itt nem a PISA-tesztek nem túl fényes eredményeire gondolok, hanem arra, hogy ma már nem az jelenti a kihívást, hogy hozzáférjünk a szükséges információkhoz, hanem az, hogy megtaláljuk a betűtengerben a hiteles forrásokat. Amíg erre nem tanítjuk meg a diákokat, addig hiába siránkozunk rajta, hogy a Facebookot elárasztják a kamuhírek, amelyek választásokat dönthetnek el. A hazugságok azért olyan népszerűek, mert van rájuk kereslet. Amíg az embereket könnyedén meg lehet vezetni, addig ezek nem fognak eltűnni. A mi felelősségünk az, hogy a jövő generációja ne pitiáner hazugságoktól elvakított, alulképzett emberekből álljon, hanem kritikusan gondolkodó, öntudatos egyénekből, akik képesek együttműködni egymással. Ha ez sikerül, ők maguk fogják kigyomlálni a fals információkat. A másik lehetséges megoldás az, hogy kidobjuk a nyakunkból a felelősséget és egy nagy, központi akaratra bízzuk az információk közötti szelektálást. Most épp efelé haladunk. De hogy ez az út hova vezet, abba belegondolni is rossz.
