Kényszeres, és ráadásul kiáltóan egyoldalú. Hiszen elég csak az említett Lee-művet példaként felhozni, amely maga is sokkal járult hozzá a küzdelemhez, amelynek eredményeként a regényben szereplő négerek utódai már büszke afroamerikaiként vehetik le a könyvet a polcról, vagy nyomhatják gyerekeik kezébe, akik számára a közoktatásban való egyenlő részvétel már magától értetődő alapjog.
Csavarjunk még egyet a dolgon! Vajon milyen hatást váltana ki az Egyesült Államok színes bőrű közösségében, ha az afroamerikai Alex Haley kultikus regényének, az Afrikából elhurcolt Kunta Kintének és leszármazottainak sorsát elmesélő Gyökereknek a filmváltozatában a főbb szereplőket fehérek játszanák el? Mondjuk azért, hogy így érzékenyítsék és közelítsék a fekete közösséghez a fehér nézőket. Ez az érvelés nem kevésbé kifordított és erőltetett, mint a filmiparon belüli rasszkiegyenlítés eszméjét hajszolva fekete bőrű hősökként ábrázolni a görög – és európai – mitológia híres alakjait. Ami végképp szomorúvá teszi ezt a dicstelen ötletet, az a mélyén meghúzódó – valószínűleg nem tudatos – lappangó rasszizmus. Mintha a kulturális emancipáció végleges betetőzése ma is egyenlő lenne a nyugati fehér kultúra egyik legfontosabb kulturális talapzatára való felkapaszkodással.
