Biztos sokaknak megvan még a klasszikus vicc a szocializmus idejéből, amelyben az amerikai kém mindenáron bizonyítani akarja az orosz bázison, hogy ő is a szovjet haza szülötte. Ennek érdekében töméntelen vodkát iszik, egy szál ingben szaladgál a kőkemény fagyban, de csak nem győzi meg az ellenséget. Végül kétségbeesetten kérdezi, hogy mégis miért a gyanakvás. Mire a válasz: hát tudod, Igor, Oroszországban elég ritkák a négerek Ahogy a klasszikus ókori mítoszokban is. És hogy miért jutott eszembe ez a poros tréfa? Nemrég járta be a világsajtót a hír, hogy a BBC és a Netflix új, közös sorozatában, amely Trója bukását mutatja be, Akhilleuszt, Patrokloszt és Zeuszt fekete színészek alakítják majd. A görögök máris fel vannak háborodva. Joggal.
A progresszió és az emancipáció lángjának őrzői, a tolerancia kérlelhetetlen dementorai láthatóan régóta elfeledkeztek arról, hogy a szociális egyenlőtlenségek rendbe rakása, a lecsúszottak ügyének felkarolása terén továbbra is bőven akadna tennivaló. Tényleg, látott valaki mostanában elkötelezett baloldali mozgalmárt, aki az egyre inkább leszakadó és magára maradó amerikai fehér munkásokért szót emel? Ehelyett az tűnik fel, hogy a politikai korrektség fotelkomisszárjai a görög–zsidó–keresztény kulturális hagyaték, valamint az európai és amerikai irodalmi kánon erőszakos újraírásán és utólagos „felszabadításán” fáradoznak nem szűnő lelkesedéssel.
Az izzadságszagú igyekezetnek már számos klasszikus regény és alkotás került a célkeresztjébe. Kikezdték Mark Twain Huckleberry Finnjét és Harper Lee Ne bántsátok a feketerigót! című regényét is, mert sokszor bukkan fel bennük a néger szó. Friss hír, hogy Bizet Carmen című operájának a végét is átírják egy előadás apropóján úgy, hogy a címszereplő cigány lány lövi le a rá támadó Don Josét – ezzel kívánják felhívni a figyelmet a nők elleni erőszak kérdésére.
Nehéz meghúzni a határt, hogy hol álljunk meg a visszaható erejű tisztogatásban. Ám arról kollektív lelkiismeretünk ápolói furcsamód elfeledkeznek, hogy a kulturális kódok korfüggők. Magyarán: nekünk valóban megvan az az előnyünk és ezzel együtt a felelősségünk, hogy távlatosan közelítsük meg az említett műveket vagy bármelyik másikat, amelyek hosszú évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtt születtek, és amelyekben valamilyen formában etnikumok közötti kapcsolatokra, netán súrlódásokra látunk példát. De ezt számonkérni utólag az adott művek alkotóin csak nagyfokú körültekintéssel lehet. Arról nem is beszélve, hogy mit árul el jelenünkről, saját gyökereinkhez való viszonyunkról, kulturális immunrendszerünk állapotáról a kényszeres tisztogatás.
Kényszeres, és ráadásul kiáltóan egyoldalú. Hiszen elég csak az említett Lee-művet példaként felhozni, amely maga is sokkal járult hozzá a küzdelemhez, amelynek eredményeként a regényben szereplő négerek utódai már büszke afroamerikaiként vehetik le a könyvet a polcról, vagy nyomhatják gyerekeik kezébe, akik számára a közoktatásban való egyenlő részvétel már magától értetődő alapjog.
Csavarjunk még egyet a dolgon! Vajon milyen hatást váltana ki az Egyesült Államok színes bőrű közösségében, ha az afroamerikai Alex Haley kultikus regényének, az Afrikából elhurcolt Kunta Kintének és leszármazottainak sorsát elmesélő Gyökereknek a filmváltozatában a főbb szereplőket fehérek játszanák el? Mondjuk azért, hogy így érzékenyítsék és közelítsék a fekete közösséghez a fehér nézőket. Ez az érvelés nem kevésbé kifordított és erőltetett, mint a filmiparon belüli rasszkiegyenlítés eszméjét hajszolva fekete bőrű hősökként ábrázolni a görög – és európai – mitológia híres alakjait. Ami végképp szomorúvá teszi ezt a dicstelen ötletet, az a mélyén meghúzódó – valószínűleg nem tudatos – lappangó rasszizmus. Mintha a kulturális emancipáció végleges betetőzése ma is egyenlő lenne a nyugati fehér kultúra egyik legfontosabb kulturális talapzatára való felkapaszkodással.
