Kezdjük azzal, hogy ami évszázadokon keresztül létezik, az mély törvényszerűséget fejez ki. Nagy valószínűséggel minden országban vannak ilyen mély törvényszerűségek. A különbség ezen országok között a törvényszerűségektől való „rugalmas elszakadás” jellegében van. Magyarán: van, ahol a törvényszerűségek sziklaszilárdak, „korfüggetlenül” érvényesülnek, míg másutt „szabadosabbak”, lehetővé tesznek némi elbitangolást. Elbitangoló törvényszerűségekkel állunk-e szemben mi, Magyarország területén élő emberek – vagy mázsás sziklaként nehezedik ránk saját hagyományunk?
Ha a hagyomány legidőtállóbb elemének kettéosztottságunkat tartjuk, akkor azt mondhatjuk, ez a tradíció éppolyan szívós, mint másutt az, hogy a megosztottság – ilyen erővel legalábbis – nem létezik.
Ha a kettéosztottság történeti „útját” nézzük, azt látjuk, hogy e fölé – amolyan politikai búraként – mindig egy nagy áthidaló kolosszus emelkedik. Nevezzük ezt a kolosszust kormánypártnak. Amelynek legfőbb éltető eleme, hogy se nem bal-, se nem jobboldali, fölötte áll az egésznek. Ha nem nevezhetjük is „végső kocsmának” – de valamiféle „végső megoldásnak” igen. Megoldásnak, amely azért jön létre, mert – így az érvelés – azok ott a mélyben szétszednék egymást. Ebben a kultúrában tehát a kormánypárt nem is párt, hanem pártok feletti instancia, a pártok „terméketlen” veszekedésének ellenszere.
Van-e mindennek empirikus alapja? Nem mondhatjuk, hogy nincs. Ha körülnézünk a magyar politikai múltban, ugyanazt a képet látjuk: nem is két, hanem sok kis párt osztja meg és fel egymás között az országot. Reménytelenül tülekszenek a kormányra jutás felé.
Ezért előbújnak rejtekükről azok, akik átlátnak a szitán, és tudják, hogy egy ilyen szétaprózott mezőnynek semmi esélye a béketeremtésre. Jönnek ők, akik egy személyben béketeremtők, kormányzók, modernizátorok. Békét teremtenek, mert stabilan képesek a széthúzó pártok fölé emelkedni. Kormányzók, mert minderre évekig, évtizedekig képesek. Modernizátorok, mert vasutat, bankrendszert, színházakat, várost építenek, és nem utolsósorban kijelölik a társadalmi fejlődés röppályáját is.
Mellettük mindenki összetöpörödik. Szidják is őket a fentiek miatt. Ki bírja elviselni hosszú távon az örök béketeremtőket, kormányzókat, modernizátorokat?
Az olvasó nyilván érti már. Újra beleléptünk Hérakleitosz folyójába. Kiderült, hogy minden ugyanabban a mederben folyik tovább, mint a korábbi évszázadban. A kolosszus itt tornyosul fölöttünk, nyomorúságos törpének tűnik mellette mindenki és minden. „Kettéosztottság-országban” a kolosszus áll az egyik, a hét törpe a másik oldalon.
Tegyük hozzá gyorsan: ez a hagyomány nem tér el látványosan a másfajta fejlődésű országokétól. Ahol a társadalomfejlődés más ritmusban zajlik, másfajta társadalmi szerkezeteket formál ki, ott is lehet kettéosztottság. Csakhogy azt nem egyensúlytalan módon akarják megoldani. Azokban az országokban nem Gulliver- és törpe pártok vannak, hanem méretileg hasonlók. Az egyiket konzervatívnak, a másikat liberálisnak hívják. Hasonlítanak abban, hogy mindketten társadalmi csoportokhoz kötődnek, így nyerik el jelentőségüket. Ezek a társadalmi csoportok a történelemben egyáltalán nem vesznek el, legföljebb a korszellemnek megfelelően átalakulnak, de továbbra is „alulról” táplálják a pártokat.
Vajon az ekképpen fejlődő országokban van-e szükség a kettéosztottságon fölülemelkedni kívánó kolosszusra? Észbontó lenne, ha valaki ilyesmivel próbálkozna. Egyszerűen azért, mert a hagyomány kivetné magából. Ezekben az országokban csak menedzselik a kettéosztottságot, és nem akarnak rá gyógyírt vagy sebtapaszt. A sebtapaszt kereső kultúrákban ellenben mindig gyógyítani akarnak. Mindig úgy érzik, hogy valami félresiklott, állandóan helyre akarják hozni azt. Ám ha igazunk van itt, akkor nincs is mit helyrehozni. Legfeljebb akkor, ha valakinek a hatásköre a hagyomány kiebrudalására is kiterjed. Ilyen nagy tekintélyű személy azonban egyelőre nem látszik. Emiatt legfeljebb ácsingózunk egy másik életre. Egy olyanra, amilyet „ők” élnek. „A mások élete” – sóhajthatnánk, miközben felcsendül fülünkben Beethoven gyönyörű zenéje abból a remek német filmből.
A szerző politológus, Méltányosság Központ
