Hetvenöt éve, 1942–1943 fagyos telén ezekben a hetekben teljesedett be a sztálingrádi katlanba zárt német hadsereg agóniája. A szovjet gyűrű 1942 novemberén zárult be a rommá lőtt város körül. Az ott rekedt negyedmillió német (és román) katona kitörését Hitler megtiltotta, kimentésükre pedig napról napra kevesebb esély maradt. A „Sztálingrád erőd” légi úton történő ellátása a Luftwaffe számára lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. A szovjetek egyre több német gépet lőttek le, a városban rekedt katonáknak szánt szállítmányok alig tíz százaléka ért célba, és idővel a leszállópályák is elpusztultak. Ráadásul december közepén az oroszok újabb kétszázötven kilométerrel odébb szorították az elvileg Sztálingrád felmentésére törekvő von Manstein-féle hadseregcsoportot.
Hitler ekkor lényegében halálra ítélte negyedmillió katonáját, azt várva tőlük, hogy mindannyian fegyverrel a kezükben végezzék. Paulus tábornagy, az elfoglalt Sztálingrád német parancsnoka nem mert a Führer parancsát megszegve kitörni csapataival, amikor még megtehette volna, de a kollektív öngyilkosságra vonatkozó utasítást már megtagadta. Végül kilencvenegyezer fagyott, beteg, éhező katonájával adta meg magát, közülük mindössze hatezren élték meg az 1955-ös szabadulásukat. A sztálingrádi hadművelettel a náci Németország és szövetségesei (köztük hazánk) közel kilencszázezer embert vesztettek el, és ezt már sohasem tudták pótolni. A Szovjetuniót is milliós veszteség érte, de mind emberben, mind technikában szinte végtelen utánpótlása volt, és egyre jobban számíthatott az angolszász hatalmak szállítmányaira is. Az Urál mögé telepített gyárak olyan mennyiségben és minőségben ontották az új fegyvereket, ami alaposan felülírta az oroszok elmaradottságáról szóló német propagandát.
A második világháború menete Sztálingrádban fordult meg. Itt szenvedte el Hitler az első, végzetesnek bizonyuló vereséget. Innentől nem a bukása, csak annak időpontja lehetett kérdéses a gondolkodó emberek számára. A sztálingrádi ütközet volt a hadtörténet legnagyobb folyamatos csatája, amely döntő hatással volt a világtörténelem alakulására is. Megítélése mégsem azonos Európa nyugati és keleti felén – és erről is érdemes őszintén beszélni a hetvenötödik évforduló kapcsán.
Párizsban egy forgalmas tér és a rajta levő metróállomás, Brüsszelben a Midi pályaudvarhoz vezető sugárút, Bolognában az egyik legnagyobb utca viseli a Stalingrad nevet. Amikor Hruscsov leszámolt Sztálin kultuszával a Szovjetunióban, a szovjetek megüzenték a franciáknak, hogy már Párizsban sem igénylik az ilyesfajta megemlékezést az egykori vezérre. A franciák erre azt válaszolták, hogy a Stalingrad név nem a szovjet diktátorra emlékezteti őket, hanem arra a reményre és bizakodásra, amit a sztálingrádi csata kimenetele váltott ki belőlük. És valóban: a mostani, hetvenötödik évfordulóra készült nyugati televíziós összeállításokban is hangsúlyosan említik ezt a hatást. A németek által megszállt Nyugat-Európában a francia, belga, holland, olasz közvélemény a sztálingrádi vereség hallatán kezdett reménykedni abban, hogy Hitler is legyőzhető, és a náci uralom már nem tarthat sokáig.
Nagy-Britanniában a Vörös Hadsereg napjává nyilvánították a sztálingrádi német vereség napját, amit 1945 után persze már nem ünnepeltek meg. Doris Lessing, a Nobel-díjas angol írónő egyik regényében felidézi: sok brit katona barakkbeli ágya fölött nem Churchill vagy a király, hanem „Uncle Joe”, azaz Sztálin képe volt kiragasztva. A sztálingrádi győzelemtől a nyugati szövetségesek normandiai partraszállásáig eltelt másfél évben a második világháború Európában alapvetően a szovjetek véres, de győzelmes előrenyomulásáról szólt. Ennek emlékét a nyugati közvéleményből még a hidegháború sem tudta kitörölni.
