Párizsban egy forgalmas tér és a rajta levő metróállomás, Brüsszelben a Midi pályaudvarhoz vezető sugárút, Bolognában az egyik legnagyobb utca viseli a Stalingrad nevet. Amikor Hruscsov leszámolt Sztálin kultuszával a Szovjetunióban, a szovjetek megüzenték a franciáknak, hogy már Párizsban sem igénylik az ilyesfajta megemlékezést az egykori vezérre. A franciák erre azt válaszolták, hogy a Stalingrad név nem a szovjet diktátorra emlékezteti őket, hanem arra a reményre és bizakodásra, amit a sztálingrádi csata kimenetele váltott ki belőlük. És valóban: a mostani, hetvenötödik évfordulóra készült nyugati televíziós összeállításokban is hangsúlyosan említik ezt a hatást. A németek által megszállt Nyugat-Európában a francia, belga, holland, olasz közvélemény a sztálingrádi vereség hallatán kezdett reménykedni abban, hogy Hitler is legyőzhető, és a náci uralom már nem tarthat sokáig.
Nagy-Britanniában a Vörös Hadsereg napjává nyilvánították a sztálingrádi német vereség napját, amit 1945 után persze már nem ünnepeltek meg. Doris Lessing, a Nobel-díjas angol írónő egyik regényében felidézi: sok brit katona barakkbeli ágya fölött nem Churchill vagy a király, hanem „Uncle Joe”, azaz Sztálin képe volt kiragasztva. A sztálingrádi győzelemtől a nyugati szövetségesek normandiai partraszállásáig eltelt másfél évben a második világháború Európában alapvetően a szovjetek véres, de győzelmes előrenyomulásáról szólt. Ennek emlékét a nyugati közvéleményből még a hidegháború sem tudta kitörölni.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!