Néhány nappal az után, hogy január 31-én este, a sajtótájékoztatónkat követően az ATV-ben minden, közéletben megfáradt embert arra kértem, adjon egy utolsó esélyt a diáktüntetéseknek, az Echo TV-ben megpróbálták kiforgatni a szavaimat. Miszerint nem volt egyértelmű, hogy mire kérjük az esélyt. Talán azért nem értették, mert nem elemeztem a mondataimat mondattanilag. Pedig elég sokszor kifejtettük: a 12+1 pontunkban megfogalmazott célokért küzdünk, amelyek a közoktatás leginkább égető problémáira irányulnak; továbbá azért, hogy a kormányzat egyeztessen a diákszervezetekkel. Ott pedig szó lehet már ennél részletesebben kifejtett problémákról: az előző tanévben is 80 pontban foglaltuk össze javaslatainkat az oktatási kormányzat számára.
Önmagában ezért még nem ragadtam volna tollat, de a rosszindulatú műsorvezető annyiban segített, hogy rájöttem: az a 12+1 pont abban a formában valóban nehezen megfogható. A 80 pont is. Sokkal emberközelibb lenne, ha arcokat is párosítanánk hozzájuk. Ha látnánk azt az alsós gyereket, aki fáradtan érkezik haza délután, és még tanulnivalója van másnapra, hogy eljuthasson a középiskoláig – ahol aztán sokszor hajnalig fog készülni egy-egy húzósabb témazáró dolgozatra. Láthatnánk a szakgimnazista diákot, akinek megnehezítették a felsőoktatásba való felvételijét azzal, hogy a kötelező szakmai érettségi miatt egy tárggyal többre kell készülnie akkor is, ha nincs rá szüksége, ráadásul az előre hozott érettségit is elvették. A tankönyvek mindehhez sokszor olyanok, amilyenek, a tanárok ezért máshonnan kénytelenek fénymásolni a pluszanyagokat – már ha papír és festék is van a nyomtatóban.
Látnánk a középiskolás diákot, aki nem tudott olyan szakra menni, amilyenre szeretett volna, mert megemelték a ponthatárt a keretszámok miatt, és a családja nem tudja kifizetni a tandíjat. Láthatnánk a pedagógust, aki tudná, hogyan képes jobban tanítani különböző gyerekeknek, de nem választhat a tankönyvek közt. Láthatnánk a testnevelőt, akinek a folyosón kell tornaórát tartania, mert egy fővárosi minisztérium V. emeletének légkondis irodájában jó ötletnek tűnt a mindennapos tesi, csak arra nem gondoltak, hogy bár tanárokat fel lehet venni, a legtöbb iskolában egyszerűen nincs elég terem.
A listát hosszan folytathatnám – legvégül láthatnánk a gőgöt és az elutasítást az oktatási államtitkárság részéről, amikor olvasatlanul kukába dobják a diákok egy év alatt kidolgozott javaslatait, és küldenek válasz gyanánt egy hurráoptimista sablonlevelet. Hogy minden rendben – mit nekik egyeztetés, vita meg efféle „liberális vircsaftok”!
Ezek ellen küzdünk. Ezért vonulunk utcára ismét február 23-án. Ezért fordulok mindenkihez, aki már kiábrándult a politikából, aki unja a pártok közötti sárdobálást, a vita helyett értelmetlenül zajló ellenségkép-mantrázásokat, a jövőkép nélküli vagdalózásokat. Kérem önöket, adjanak egy utolsó esélyt nekünk, diákoknak! A történelem folyamán a diákmozgalmak mindig tiszták voltak, lendületesek és sikeresek.
Jöjjenek ki velünk demonstrálni az oktatás elengedhetetlen reformjaiért – ez az ügy ugyanis végső soron mindenkit érint. Önöket, akiknek gyermekeik, unokáik ma iskolások, és közvetve az egész országot, hiszen a közeljövőben az élet minden területén olyan emberek fognak dolgozni, akik a ma iskolarendszerében tanulnak.
Igen, bátran kijelenthetjük: amilyen a ma oktatása, olyan lesz a jövő társadalma.
A szerző kommunikációs koordinátor, Független Diákparlament
