Sokan csupán a nemzetközi botránykeltésben érdekeltek – válasz Körösényi Andrásnak
Szerző: Szarka László Csaba
A Magyar Tudományos Akadémiának mint nemzeti közintézményként ismert köztestületnek az MTA-törvény szerint jelenleg összesen tizenöt úgynevezett közfeladata van. E közfeladatokat egyrészt a tudományos minősítéssel rendelkező köztestületi tagok, az MTA doktorai és az akadémikusok (az Akadémia megválasztott tagjai) valósítják meg, tizenegy tudományos osztályba, számos tudományos és egyéb bizottságba rendeződve.
Másrészt az MTA működtet egy tíz kutatóközpontból, öt önálló kutatóintézetből és számos támogatott kutatócsoportból álló kutatóhálózatot. Némi egyszerűsítéssel azt lehet mondani, hogy az MTA-nak két arca van: az egyik a szoros értelemben vett köztestületi 17 ezer résztvevővel, a másik a kutatóhálózati, mintegy három és fél ezer kutatóval. E két arcot és szerepet még a MTA-t viszonylag jól ismerők is gyakran összemossák. A fogalmi kavarodás pedig éppúgy tisztázatlan helyzetekhez vezethet, mint a CEU esetében.
Az akadémiai kutatóhálózat testületi felügyeletét az MTA-ról szóló törvény alapján az Akadémiai Kutatóintézetek Tanácsa (AKT) látja el. Az AKT tagjait a közgyűlés választja meg. Egy másik MTA-törvénybeli paragrafus alapján a közgyűlés dönt az intézetek alapításáról, megszüntetéséről és átszervezéséről is. Így aztán az akadémiai kutatóhálózat ügyeiben egyáltalán nem érintett nyolcvan százalék a közgyűlésen, illetve a két közgyűlés között az elnökségen keresztül mégis jelentős befolyással bír az akadémiai kutatóhálózattal kapcsolatos ügyekben.
Az elmúlt évtizedek során az egyetlen nagyobb akadémiai átalakítás Pálinkás József elnök úr nevéhez fűződik, aki az új kutatóközpontok létrehozását gyorsan, határozottan és szabályosan vezényelte le, és a kusza szabályozások közepette is tudatosan törekedett az MTA kétféle küldetésének az Akadémián belüli korrekt szétválasztására.
Miután az akadémiai kutatóhálózat a hazai kutatási-fejlesztési intézményrendszer elválaszthatatlan része, a kutatóhálózat kérdése mindig is állandó téma volt a kormányzat és az Akadémia vezetői között. (Az időnkénti felizzásokat pontosan lehetett alulnézetből is érzékelni.) A mai probléma 2015–2016-ra nyúlik vissza. Ennek publikus dokumentuma az MTA elnöke és az emberi erőforrások minisztere által 2016 júniusában megkötött együttműködési megállapodás. A 13. pont az Együttműködés a hatékonyabb szervezeti formák kialakítása érdekében címet viselte, és az akkori felsőoktatási államtitkárt Palkovics Lászlónak hívták…
Hosszabb előzménye volt tehát a 2018. június 14-i eseményeknek, amikor Palkovics László, immár innovációs és technológiai miniszterként, innovatív módszerhez folyamodott. El is érte, hogy a 2019. évi költségvetési törvényben az akadémiai kutatóhálózat pénze az MTA költségvetési fejezetét kikerülve, az ITM-ből kerüljön az intézetekhez.
Bízva az MTA kreativitásában, a tárcavezető kérte (megüzente), hogy az Akadémia dolgozza ki az új szabályokat, amelyeket közösen el lehetne fogadni. Az első napok döbbenete talán érthető volt, de aztán hosszú ideig csak annyi történt, hogy az Akadémia konfrontációkereső kommunikációba kezdett. Valakik nemzetközi tiltakozást is szerveztek, bevonva a V4-országok akadémiáit, amelyek közül kettő ma az MTA-tól gyökeresen eltérő felépítésű. (A cseh és a szlovák akadémia Csehszlovákia megszűnése egyik következményeként kizárólag a kutatóhálózatot jelenti.)
Volt persze egy-két pillanat, amikor közelinek tűnt a megegyezés. Például a július végi MTA-elnökségi ülésen, ahol ismertettek egy olyan kritériumrendszert, amelyet az Akadémia be kíván tartani, és amelyet az ITM – akkor úgy látszott – el tud fogadni. Az MTA vezetésének csupán ki kellett volna nyilvánítania a köztestületi és kutatóhálózati szerep világos elhatárolódását és a kutatóhálózatnak egy erős AKT általi irányítását. És persze a kutatóhálózati ügyek kivételét a közgyűlés hatálya alól.
2018 júniusa és decembere között kilenc MTA-elnökségi ülésen, több főigazgatói értekezleten és egy közgyűlésen vettem részt. Közvetlen tapasztalataim szerint azért nem született mindeddig megegyezés, mert azoknak a közgyűlési és elnökségi tagoknak egy része, akiknek valójában nincs közük a kutatóhálózathoz, politikai küzdelmet folytatnak a kormány ellen. Egyre világosabban látszik, hogy részükről a cél nem a probléma megoldása, hanem a minél nagyobb nemzetközi botránykeltés.
A jelenlegi MTA-kommunikáció is többnyire őket segíti, sőt irányítja. Felismerhetők itt-ott az Alinsky-módszer elemei is. Lehet, hogy a kutatóintézet-hálózat ebbe fog belepusztulni, de persze azt is ráfogják majd Palkovicsra. Tudható, hogy most is van a fiókban egy-két előremutató javaslat, de azok higgadt megtárgyalásához csendegyezmény, a külső zavaró tényezők kiszűrése, a sértődöttség visszafogása, az érzelmek kikapcsolása kellene. Egy biztos: a felelős vezetők mind a kormány, mind az MTA oldaláról megoldást szeretnének.
Nyilvánvalóan maradnak kényes kérdések még abban az esetben is, ha a kutatóhálózat lényegében az MTA keretein belül maradna. Lehetséges-e például az objektív tudomány képében tetszelgő, kőkemény globalista értékrendszer hirdetése az akadémia mint nemzeti közintézmény keretein belül? Normális körülmények között, normális kutatók körében az értékrendi elkötelezettség abszolút magánügy (a természettudományokban mindenképpen), de a jelenlegi polarizált Európában elkerülhetetlen, hogy ide vagy oda álljunk. Vajon ki hova áll?
Szarka László Csaba akadémikus, az MTA-titkárság kutatóintézeti főosztály volt vezetője, az MTA Csillagászati Kutatóközpont korábbi főigazgatója