A hazai szegénység is a soft power eszköze

A rendszerváltást követő két évtizedben Magyarországon megszaporodtak az olyan integrációs modellprogramok, amelyek soha nem lettek kiterjesztve a rendszer egészére.

Hodász, 2011. április 19. Utcán beszélgetõ fiatalok láthatók egy ablakból a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Hodászon, 2011. április 19-én. A több mint fele részben oláh cigányok lakta 3400 fõs településen a Hodászi Görög Katolikus Cigány Egyházközség több szociális intézményt is mûködtet. A felzárkóztatás jegyében óvoda, a bántalmazott anyák és gyermekeik, illetve az idõsek számára átmeneti otthon mûködik a településen, valamint egy ötvenfõs szociális gondozói hálózat is kialakítás alatt áll. MTI Fotó: Balázs Attila Fotó: Balázs Attila

A rendszerváltást követő két évtizedben Magyarországon megszaporodtak az olyan integrációs modellprogramok, amelyek soha nem lettek kiterjesztve a rendszer egészére, tapasztalataik nem épültek be a szakpolitikai intézkedésekbe, csak olcsó dísznek használták őket a balliberális kormányok, hogy igazolják: tesznek valamit a szegénység ellen.

Ilyen volt, amikor Gyurcsány Ferenc miniszterelnök bejelentette, hogy felszámolja a gyermekszegénységet, majd elfelejtett forrást rendelni mellé, vagy amikor arról nyilatkozott, hogy felszámolja a cigány telepeket, de ekkor is azt hitte, hogy pénz és megfelelő kormányzati intézkedések nélkül is sikerülhet.

Idén április 8-án, a nemzetközi roma napon beszélt Gulyás Gergely arról, hogy a 2010 előtti kormányok sikertelenek voltak a romák felzárkóztatása terén, jelentős eredményeket csak az elmúlt években sikerült elérni. Ha visszatekintünk az elmúlt közel harminc évre, láthatjuk, hogy igaza van.

És ha csak az elmúlt nyolc évre tekintünk vissza, akkor azt is látjuk, hogy még a jelenlegi eredményeket sem volt könnyű elérni.

A mélyszegénységet csak apró lépésenként, több generáción keresztül átívelő változással lehet felszámolni.

Pláne a romák esetében, mert náluk ennek az állapotnak etnikai vonatkozása is van és kirekesztettséggel jár. A szociális szakma, a politikusok és a roma civilek ebben mindig egyetértettek. Majd 2010 óta, maguknak ellentmondva, folyamatosan azt kérik számon a kormányon, hogy miért nem számolta még fel a szegénységet.

A balliberális kormányokat mentegetve a probléma súlyát hangoztatták, most pedig elfelejtik mindezt, helyette a jelenlegi kormány szegényellenességét és rasszizmusát igyekeznek igazolni. Arról pedig soha nem beszélnek, hogy a rendszerváltás óta most először történt pozitív elmozdulás.

Azok sem szólalnak meg, akik évtizedek óta kutatnak cigány telepeken, így pontosan tudják, hogy míg régen ott szinte mindenki segélyezett volt, ma már a többség dolgozik.

Az is evidencia, hogy a sikeres felzárkózáshoz folyamatos politikai akaratra és támogató társadalmi közegre van szükség. Beleértve a gazdaságot is, amelynek állapota meghatározza a befogadó közeget.

Logikus, hogy ha rossz állapotban van a hazai gazdaság, magas a munkanélküliség, a foglalkoztatottak tömegei alig keresnek többet a segélyezetteknél, folyamatosan romlik az oktatás színvonala, általános ingerültség és levertség jellemzi a társadalmat, akkor nincs hova felzárkóztatni a legszegényebbeket.

2010 előtt ezt is értették a szociálpolitikusaink és a mindenhez értő értelmiségünk. Ezzel is a szoclib kormányokat mentegették, miszerint még nem érett meg a helyzet a felzárkóztatásra.

Az elmúlt két ciklusban viszont mindent támadtak, amit csak lehetett. A közmunkát például rabszolgamunkának nevezték, a családtámogatási intézkedésekről azt hazudták, hogy abból a romák kimaradnak.

Még alig kezdődött meg a közmunkaprogram, már a sikertelenségéről beszéltek az ellenzéki médiában. Már nem volt érvényes az a szakmai evidencia, hogy hosszú évek, évtizedek kellenek a jelentős változáshoz, hanem az azonnali eredményt követelték. Ja, és a korábban megbukott modellprogramokat hiányolták.

Miért viselkedik így az a szociológus, szociálpolitikus, jogvédő vagy roma civil aktivista, aki hitvallása szerint a legszegényebbek megsegítését tekinti legfőbb feladatának? Erre válasz a tudományos életünket, civil világunkat és a médiánkat behálózó soft power rendszer, a mindenhova beszüremkedő háttérhatalom, amely már a nyolcvanas években kezdte kiépíteni befolyását.

A nyugatról érkező segítség, amely a demokratikus berendezkedés és a kapitalista gazdaság minél előbbi és fejlettebb kiépülését ígérte. Mi pedig tárt karokkal fogadtuk, hagytuk a közéletünk maghatározó részévé válni, és sokáig nem vettük észre a veszélyt, hogy társadalmunk szellemi elitje anyagi és morális függésbe került a nagyhatalmi nyomásgyakorlás jótékonysági és tudományos szervezeteitől és dogmáiktól.

Ezáltal a politikai életünk és a gazdaságunk is végtelenül kiszolgáltatottá vált. Csak ebben a történetben értelmezhető, hogy mi történt a hazai cigánysággal, illetve ­miért alakult így több millió kis keresetű dolgozó élete.

A soft power most is működik, minden területen láthatjuk a hatását, így a szegények felzárkóztatásánál is. Ennek eredménye, hogy még idehaza sem ismeri a közvélemény az eredményeket, a világban pedig a szegényellenes és rasszista magyar kormány képét terjesztik sikeresen.