De ezek az elenyésző kivételek. A helyreigazítási kérelmek döntő többsége abból fakad, hogy fájdalmasan igazat írunk. Nevén nevezünk valakit, valamit, az illetőre, a helyzetre leginkább megfelelő jelzőkkel minősítünk, rögzítjük, ki mit tett, mit mulasztott, mit mondott, mit hallgatott el. Csakhogy ez korunkban jogi megközelítésből nem mindig és nem feltétlenül védhető, „píszí”, polkorrekt mércével pedig még ritkábban az.
Még ennél is fontosabb, hogy kifogásolt írásaink alanyai, tárgyai azt viselik legnehezebben, ha tükröt tartunk eléjük. Belenéznek, és elborzadnak a látványtól. Ez lennék, ilyen lennék? És ezt mások is látják? Ez ugyanis azon ritka élethelyzet számukra, amikor köreiken kívüliek nézőpontjának felvételére kényszerülnek. Amikor saját önképükön, igazságukon túl azzal ellentétes képekkel, igazságokkal is szembesülnek. Ez megsebzi őket és riadt tiltakozásba kezdenek.
Én ilyenkor picit csodálkozom. Mert hajlamos vagyok azt hinni, hogy valaki azért művel, állít, gondol valamit, éli az életét, ahogy, mert úgy véli, az a helyes. Még akkor is, ha szerintem esetleg inkább káros, romboló hatású, szánalmas, szégyenletes. Aztán az aktuális helyreigazítási kérelem „kedvezőtlen színben tüntetett fel” kliséjéből kiderül, hogy szerinte is az.
Aztán mindig rádöbbenek, hogy ez nagyszerű. Hiszen azt jelzi, hogy még azok is, akik a rosszat cselekszik, a jót méltányolják. És amíg így marad, addig van remény.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!