Van egy tudomány, amelynek közgazdaságtan a neve. Számtalan szakterületre bomlott már, szó szerint sokmilliónyi, egyetemen végzett ember művel valamilyen, a közgazdaságtan felségterületén található szakmát a könyveléstől a marketingig.
Elméleti tudorai hatalmas, felettébb színes és találékony matematikai apparátust megmozgatva igyekeznek modellezni, megmagyarázni, hogy mi miért történik, és megjósolni, hogy mi fog történni. Ám a magyarázatokról rendszeresen kiderül, hogy nem helytállók, hiába kapott Nobel-díjat a kiötlőjük, a jövő pedig notóriusan megjósolhatatlannak bizonyul. Ez azonban nem rengeti meg a közgazdaságtan reputációját.
Nekünk, magyaroknak különösen kiváló közgazdászaink vannak, hiszen az általuk elkövetett országrombolások ellenére sem csökkent a szakma presztízse. Nincs olyan többévnyi nemzeti jövedelmet külföldre játszó jegybankelnök és szakértő, államcsődöt produkáló pénzügyminiszter, akinek megkérdőjeleződne a szakértelme, elméleti tudása.
A nemzetgazdaság stratégiai ágazatait töredék áron elkótyavetyélő nemzetvesztő csak 25 év után látszik kikopni a közéletből, a trendeket, számokat, százalékokat el nem találó gazdasági kutatóintézet téves előrejelzései még mindig a lapok vezető helyein szerepelnek. Nincs az a politikai elfogultság és vakság, téves helyzetértékelés és elhibázott előrejelzés, ami ezeknek a közgazdászoknak a szakértői tekintélyén foltot ejtene.
Még a be nem avatott józan esze is többet ér, mint azok a közgazdasági elméletek, amelyek alapján a szakértők a beszélgetős tévéműsorokban és saját folyóirataikban megindokolják azokat az intézkedéseket, amelyek aztán rendre rontanak a helyzeten.
Ezen a „tudományterületen” komoly érvnek számít, hogy a másik elvei szerint folytatott gazdaságpolitika egyedül a szerencsés körülmények következménye, miként az is, hogy a nagy zseni elveit a gyakorlatba átültető gazdaságpolitikának éppen nem kedveztek a körülmények, azért nem járt sikerrel.
Valahol valakik biztos művelik ezt a sportágat politikamentesen is, de ők nem jönnek ki a napvilágra.