Megroggyant a német centrum

2019 júniusa a Német Szövetségi Köztársaságban a Szociáldemokrata Párt (SPD) elmélyülő vezetési válságának jegyében kezdődött.

Választási kudarcok a szociáldemokratáknál. Andrea Nahles a támogatottság hiánya miatt mondott le Fotó: Fabrizio Bensch Forrás: Reuters

Az SPD választási eredményei mögött mélyreható strukturális problémák vannak. Nahles és a párt vezetése a globalizáció korában nem volt képes olyan modern narratívát kialakítani, amely képes lenne a párt belső megosztottságának meghaladására és a választók növekvő szimpátiájának elnyerésére. A pártot a program szerinti tanácstalanság, a belső megosztottság és a karizmatikus vezető hiánya jellemzi. A negyedik, digitális ipari forradalom kibontakozásával minden eddiginél szembetűnőbb, hogy a hagyományos pártok, így az SPD számára is mennyire átrendeződött a társadalmi környezet.

Egy olyan folyamat vette kezdetét, amelyben a környezetvédelmet és energiapolitikát magában foglaló klímapolitika felértékelődött. A Zöldek a tudományra hivatkozva a halaszthatatlannak tekintett klímavédelmet minden más kérdést – közöttük a migrációt is – felülíró politikává változtatták, és ez növekvő támogatásra talált elsősorban a nagyvárosok képzett választóiban és a közösségi média fiatal korcsoportjaiban. Ezzel szemben az SPD és a CDU a klímavédelem kérdéseiben túlzottan kiváró és mérlegelő. Jellemző, hogy Annagret Kramp-Karrenbauer, a CDU főtitkára az európai parlamenti választásokat megelőzően a nagykoalíciós pártok támogatásának elutasítását terjesztő YouTube-videóra úgy reagált, hogy az analóg világhoz hasonlóan a digitális világban a közösségi médiát is szabályozni kell, és ezt sokan (tévesen) a sajtószabadság korlátozására irányuló szándéknak vélték. A Zöldek a szabályozás helyett inkább késznek mutatkoznak a digitális párbeszédre, a párton belüli realista és fundamentalista szárny közötti ellentét megszűnt, a párt sokkal egységesebb, mint bármikor korábban. Ennek eredménye, hogy az SPD-választók egy része a Zöldek irányában mutat nyitottságot, és a nagykoalíció pártjai, különösen a 25 év alatti választói csoportokban, teret vesztettek.

A Zöldek az európai parlamenti választásokon 20 százalék feletti eredményükkel jelentős mértékben maguk mögött tudhatják a szociáldemokratákat. Mi több, a Forsa trendbarométer egy héttel a választások után a Zöldek támogatottságának 9 százalékkal történő növekedéséről számolt be (27 százalék), és így először történt meg, hogy a Zöldek a CDU/CSU-t is megelőzték (26 százalék) a közvélemény-kutatásokban. Számosan egyenesen a Zöldekben vélik felfedezni az „új szociáldemokratákat”, akik a környezeti fenntarthatóság szempontjait előnyben részesítik a szociális fenntarthatósággal szemben, adott esetben a munkahelyek fenntartását képviselő SPD-vel és az autóipar érdekeit védelmező CDU-val is szembehelyezkedve.

A pártrendszer átrendeződése azokat a folyamatokat tükrözi, amelyek mögött a munka versus tőke, a hagyományos jobb–bal politikai törésvonala az ökológia és a kulturális identitás konfliktusdimenzióival egészül ki. Ez utóbbi egyfelől azt a polarizációt mutatja, amelynek egyik oldalán a klímavédelem minden áron, a másikon a klímaváltozás tagadásának hívei állnak. Az identitáspolitika dimenziójában a polarizáció egyik oldalán azok vannak, akik a határok és nemzetállam nélküli globalista és multikulturalista világ képviselői, míg a másik oldalon azok, akik a szuverenista táborban a biztonságos határok fennmaradásának, továbbá a nemzetállam- és identitásalapú politika hívei. Félő, hogy sem az SPD, sem a CDU/CSU nem képes arra, hogy olyan politikai kínálattal lépjen fel, amely az ökológia és a kulturális identitás konfliktusát feloldani képes, és egy társadalmi kiegyezés előtt egyengethetné az utat, úgy, ahogy a CDU/CSU-nak a XX. század második felében sikerült a szociális piacgazdaság útján az állam és a piac közötti konfliktust feloldania.

Az SPD belső megosztottságának elmélyülése szorosan összefügg a párt bal- és jobbszárnya közötti hagyományos ellentétekkel is. Nahles eltökélt célja volt, hogy kigyógyítsa az SPD-t a korábbi kancellár, Gerhard Schröder neve által fémjelzett reformok neoliberális traumájából, és új, hangsúlyozottan baloldali arculatot kölcsönözzön a pártnak. Nahles hangsúlyozta, hogy a Hartz–IV. koncepciók (a munkanélküli-támogatások reformjának) időszaka véget ért. Németországban a helyzet megváltozott: a hosszú távú, nagyarányú munkanélküliséget a teljes foglalkoztatottság időszaka váltotta fel, a jövedelmi különbségek megnövekedtek, ezért a pártot a szociális kiigazítás pártjává kell változtatni. Nahlesnek ez a törekvése azonban sajátos dilemmához vezetett.

A szociális reformokkal a balra tolódás ugyan erősíteni látszott az SPD profilját, de ez sok esetben az Angela Merkel által is képviselt baloldali politika részeként a közös koalíciós politika termékévé vált, amelyből időről időre a kancellár és pártja húzott hasznot, ahogy ez már a schröderi neoliberális Agenda-politikával is történt. A baloldali profil hangsúlyozása ugyanakkor a nagykoalíción belül időről időre a feszültségek felerősödéséhez és a belső megosztottság további forrásaként az SPD-n belüli ellentétek növekedéséhez vezetett. A harmadik nagykoalíció kezdetétől a pártban jól megkülönböztethetőek azok, akik a megújulás az ellenzékben és azok, akik a megújulás a hatalomban álláspontja mögött sorakoztak fel. A Merkel vezette harmadik nagykoalíció kezdetekor a párttagság 55–45 százalék arányban ugyan a nagykoalíciós részvétel mellett szavazott, ám a bíráló hangok nem szűntek meg, és az SPD-ben a nagykoalíció folytathatóságáról a tagság félidős megkérdezése 2019 decemberében a párt kongresszusán újra napirendre kerül.

Nem kétséges, hogy az SPD egzisztenciális válságban van. Ez a nagykoalíció és a két egykori néppárt többségén alapuló politikai rendszer válsága is, annál is inkább, mivel a CDU belső helyzete sem problémák nélküli. A nagykoalíció többség nélkül tartósan nem tartható fenn.

A kisebbségi kormány a német stabilitási kultúrában hagyományok nélküli. 2019-ben egy előre hozott parlamenti választás az SPD gyengeségét még drámaibban mutathatná meg, ahogy az „új többség” keresésében az országos politikában a hárompárti koalíciók törékenységét is.

A szerző professor emeritus,

Corvinus Egyetem