Damaszkuszi pálfordulás

Hej, te szegény, elvhű, jövendő-párti polgár, ki naponta küzdeni, lelkesedni vagy képes – miközben a magas politikához keveset konyítasz –, most ugyancsak nagy zavarban lehetsz. Megint jőnek, kopogtatnak a nagyságos hölgy, vagy férfi képviselőjelöltek. Szándékuk már a házad küszöbén, akkora zavarba hozni, hogy gondolkodás nélkül firkantsd alá a kezükben lobogtatott választási gyűjtőívet. Tárd szélesre muskátlis ablakod zöld zsalugáterét, tekints le a völgybe, ahol még nyílnak a kerti virágok, mögöttük megláthatod a felbolydult és zajártalmas damaszkuszi utat. Nagyobb rajta a tülekedés kora ősszel, mint az M7-esen egész nyáron. Ezerrel megy a Pálfordulás!

A képviselői és polgármesteri álmokat kergető hölgyek-urak, Sault felülmúló hevülettel igyekeznek megvilágosodni, szembetalálkozni az égi látomással, annak révén pedig, olyanná változni, amilyennek te, a szegény, az elvhű és jövőpárti szavazópolgár szeretnéd látni a házad küszöbén. Ezer és ezer önjelölt megy szembe eddigi önmagával, ha kell családjával, pártjával, vallásával, sőt fajtájával, csak kiérdemelje már, azt a sikerrel kecsegtető megrendülést, azt a varázslatos fényözönt, melynek részeseként Saulusból Paulussá lesz, kis híján azonnal. Lökdösődve, ordítozva, mulatozva, gyűlölködve, irigykedve verik fel a damaszkuszi sztráda porát, tiporják földig útszéli virágait, megtagadják múltjukat, szaggatják magukat vértelen.

Választási őszökön a mellkas-feszítő dicső évek egykori munkásőre, a templomba szédül keresztet dobálni magára, az ateisták politikai piknikre csalogatják a reformátusokat, a sekrestyés, aki egyedül szokott az első padban ülni, mostanában állva kényszerül misét hallgatni. A szoci autószalon tulajdonos nemzeti zászlót markol Szent István ünnepén, a DK-s palacsintasütő fesztivált gründol, az LMP-s papírzacskóból szeretne kólát inni, a salgótarjáni kommunista kakastöke pörköltet keverget a volt MHSZ lőtéren. A pillanatnyilag nemzeti radikális – ott a damaszkuszi út közepén – összepuszilkodik az Apró unokával, meg a férjével, akik oldalukon cigány és migráns fiatal emberekkel „Hazafi” feliratú uniós mezben feszítenek, tolonganak. A pöszén pösze „grínpísz”-fiú, meg az ő szivárványosai, magukhoz édesgetve a libsi kendermagosokat, Justitiát akarják füves- vegyes házasságra bírni, de addig is, legalább a velük szembe jövő kétfarkú kutyákat felizgatni. Golyószemű marxista lódul meg az úton – hóna alatt helyesírási szótár –, és fékezés nélkül neki rohan az előtte állónak: nagyot koppan, majd visítva elhallgat. Mások, kivasalt, konok vének, a földre vetik magukat, keresztbe az úton, szívükön szegfűvel, miközben mellükre telepedett szabad madarak tépdesik a veres szirmokat. A leomlott galambdúc gazdái Ivánok, Gáborok, Gáspárok, akár kihullott sárga zápfogak virítanak itt-ott, de már nincs arc, amelyik befogadná őket. Pufajkás nagyapák bankot, jogot kitanult unokái fekszenek rá a kanyarra sebesen, akár kávéházi ripacsok az esélyegyenlőség sehová sem vezető sugárútján. Rezzenéstelen arccal hagyják maguk mögött a „nokiás” dobozt miszlikekre tépkedő termetes alakot, a mellette rabláncait nemrég elhagyó búsképű lovaggal együtt. Fület sértő máris a zaj! Néhányan, akik mindenki országa nevében trappolnak a – flúgos futam – legszélén, akár a mögöttük hagyott esztendők, hevesen Párbeszélnek, habár alig van kivel. Keresik az utastársat, a jelenséget, a Momentumot. Együtt sem elég a szufla! Egybe öntenek olajat, benzint, cukros vizet, petróleumot, parfümöt, hátha kisül belőle valami.

Lerúgják a múltat, mint motoros postás a veszett kutyát. Akár a migránsok, elveszítik igazolványukat, a tagkönyvüket sőt, ha kell, a származásukat. Aztán a pillanatnyi pőreséget új köpennyel, új bundával, új tagkönyvvel öltöztetik. Egykori disszidensek, akik magyar állampolgárságukat dobták oda, angolért, németért, aztán mikor visszajöhettek, akkor visszavették a magyart, most ők is ott lődörögnek a damaszkuszi úton: németként, angolként, vagy bármi másként a magyarországi nemzetiséget, ha nem sikerül, magyarként egy települést vezetni. Valamelyik csak összejön! Mások más fajta furfanggal, másféle múltat igyekeznek ledobni magukról, akik közül sokan az előző választás idején, még arra szédelegtek és röfögtek, amerre a Fidesz kukoricás vödre zörgött, ahol a kormány vályút szerették volna tányértisztára nyalni. Csak a damaszkuszi úton gyanússá vált a muníciójuk. Nem volt tiszta az útravaló. Sokan közülük nem az idén mennek végig először a damaszkuszi úton. Számosan kerültek szembe önmagukkal: az ifjú KISZ-es, a megkeresztelt párttag, a pufajkás, a munkásőr, a verőlegény, a besúgó, a rettegő ateista, a határtalan szabadelvű, meg az ismét elszánt hazafi, esetleg újra hithű keresztény.

Rengeteg az ütközés, de a halálos ritka! Nem azért futkosnak rajta, hogy elgázolják önmagukat, éppen nem azért… Hanem, hogy áltassák az embereket. Téged, te szegény, elvhű, jövendő-párti polgár, aki elvárod az áltatást. Mert jólesik nagy dolgokban, nagy ígéretekben, nagy munkákban hinni… És jönnek ők, akik a napokban lepték el a damaszkuszi utat, táplálni a hitedet. Meghasonulva átszabják, átöltöztetik, átmossák, ha kell, átoperáltatják magukat, csak nyiss ajtót, ha kopogtatnak.

Azonnal betoppan az ámítni akaró csalás, a csupa pózolás, a középszerű hasbeszélés. Sorjáznak a társadalmi szereplés pózai: a tudatlan olvasottság, az erkölcstelen erkölcs, az önzést irtó közérdek, a modoros hülyeség, a vallástalanság szabadsága, a melegek házassága, a migránsok hálája, az emberfeletti állatvédelem, a bódulat gyönyöre, a műanyag halála, a tündér lányból tündér fiúvá válás korszakos izgalma… És vég nélkül folytathatnám.

…És mindez a végén egyre megy ki: arra, hogy nem lesz többé sáros a főutca, égnek a villanyok, szabadon röpködhetnek a piaci legyek, gyógyítanak az orvosok, börtönbe kerülnek a bűnözők, harapható lesz a közbiztonság, állandó a buszjárat, az árufeltöltés, és a temető nyitvatartás. Amit esetleg elfelejtett, az ámító pózoló, megígérni, azt nyugodtan felírhatjuk egy kis cédulára, vagy papírdarabkára, amit nagyvonalúan átvesz tőlünk a nagyságos jelölt hölgy vagy úr, – akárha Szent Antal lenne – és biztosra vehetjük, győzelme esetén teljesül minden kívánságunk.

Hej, te szegény, elvhű, jövendő-párti polgár, ki naponta küzdeni, lelkesedni vagy képes, most ugyancsak nagy zavarban lehetsz. Fejezd is abba a kibámulást a völgybe, és húzd be muskátlis ablakod zöld zsalugáterét.

Fordulj az ajtó felé, pisszenésed se halljam! Lehet, hogy kopogtatnak?

A történet természetes, hogy részben az írói fantázia, részben pedig polgármesteri tapasztalataim szüleménye. Ezért bármilyen hasonlóság, vagy következtetésre alkalmas viszonyítás, teljességgel felesleges, illetve kizárólag csak a véletlen műve lehet. Akik nem a damaszkuszi úton futkosnak, azok, különben sem ismerhetnek magukra. Remélem a többség ilyen.