Damaszkuszi pálfordulás

Lerúgják a múltat, mint motoros postás a veszett kutyát. Akár a migránsok, elveszítik igazolványukat, a tagkönyvüket sőt, ha kell, a származásukat. Aztán a pillanatnyi pőreséget új köpennyel, új bundával, új tagkönyvvel öltöztetik. Egykori disszidensek, akik magyar állampolgárságukat dobták oda, angolért, németért, aztán mikor visszajöhettek, akkor visszavették a magyart, most ők is ott lődörögnek a damaszkuszi úton: németként, angolként, vagy bármi másként a magyarországi nemzetiséget, ha nem sikerül, magyarként egy települést vezetni. Valamelyik csak összejön! Mások más fajta furfanggal, másféle múltat igyekeznek ledobni magukról, akik közül sokan az előző választás idején, még arra szédelegtek és röfögtek, amerre a Fidesz kukoricás vödre zörgött, ahol a kormány vályút szerették volna tányértisztára nyalni. Csak a damaszkuszi úton gyanússá vált a muníciójuk. Nem volt tiszta az útravaló. Sokan közülük nem az idén mennek végig először a damaszkuszi úton. Számosan kerültek szembe önmagukkal: az ifjú KISZ-es, a megkeresztelt párttag, a pufajkás, a munkásőr, a verőlegény, a besúgó, a rettegő ateista, a határtalan szabadelvű, meg az ismét elszánt hazafi, esetleg újra hithű keresztény.

Rengeteg az ütközés, de a halálos ritka! Nem azért futkosnak rajta, hogy elgázolják önmagukat, éppen nem azért… Hanem, hogy áltassák az embereket. Téged, te szegény, elvhű, jövendő-párti polgár, aki elvárod az áltatást. Mert jólesik nagy dolgokban, nagy ígéretekben, nagy munkákban hinni… És jönnek ők, akik a napokban lepték el a damaszkuszi utat, táplálni a hitedet. Meghasonulva átszabják, átöltöztetik, átmossák, ha kell, átoperáltatják magukat, csak nyiss ajtót, ha kopogtatnak.

Azonnal betoppan az ámítni akaró csalás, a csupa pózolás, a középszerű hasbeszélés. Sorjáznak a társadalmi szereplés pózai: a tudatlan olvasottság, az erkölcstelen erkölcs, az önzést irtó közérdek, a modoros hülyeség, a vallástalanság szabadsága, a melegek házassága, a migránsok hálája, az emberfeletti állatvédelem, a bódulat gyönyöre, a műanyag halála, a tündér lányból tündér fiúvá válás korszakos izgalma… És vég nélkül folytathatnám.

…És mindez a végén egyre megy ki: arra, hogy nem lesz többé sáros a főutca, égnek a villanyok, szabadon röpködhetnek a piaci legyek, gyógyítanak az orvosok, börtönbe kerülnek a bűnözők, harapható lesz a közbiztonság, állandó a buszjárat, az árufeltöltés, és a temető nyitvatartás. Amit esetleg elfelejtett, az ámító pózoló, megígérni, azt nyugodtan felírhatjuk egy kis cédulára, vagy papírdarabkára, amit nagyvonalúan átvesz tőlünk a nagyságos jelölt hölgy vagy úr, – akárha Szent Antal lenne – és biztosra vehetjük, győzelme esetén teljesül minden kívánságunk.

Hej, te szegény, elvhű, jövendő-párti polgár, ki naponta küzdeni, lelkesedni vagy képes, most ugyancsak nagy zavarban lehetsz. Fejezd is abba a kibámulást a völgybe, és húzd be muskátlis ablakod zöld zsalugáterét.

Fordulj az ajtó felé, pisszenésed se halljam! Lehet, hogy kopogtatnak?

A történet természetes, hogy részben az írói fantázia, részben pedig polgármesteri tapasztalataim szüleménye. Ezért bármilyen hasonlóság, vagy következtetésre alkalmas viszonyítás, teljességgel felesleges, illetve kizárólag csak a véletlen műve lehet. Akik nem a damaszkuszi úton futkosnak, azok, különben sem ismerhetnek magukra. Remélem a többség ilyen.