Egy falu, amelyet Gyurcsány tett naggyá

Nincs új a nap alatt. Gyurcsány Ferenc abból a szemlőhegyi Apró-villából érkezett a Balaton-partra, amelyet bitorlói ugyanúgy raboltak el, mint a balatonőszödi csodapartszakaszt Rákosi pajtás.

Boldogult ifjúkoromban, a rendszerváltást megelőző években a Magyar Hírlapnál dolgoztam. Ez az újság volt a Minisztertanács félhivatalos lapja. Mit szépítsem, a szócsöve. Nem mintha ez számított volna akkoriban bármit is, hiszen ugyanazt írta – írhatta – mindegyik újság, legföljebb az arányokban volt némi eltérés. Ámbár én akkortájt a zabolátlan sportrovatnál sürögtem-forogtam. Előfordult, hogy a tekintetes kormány meglepte a szerkesztőséget egy-két üdülési lehetőséggel. Ide, Balatonőszödre, a legfőbb állami vezetők, miniszterek és államtitkárok szigorúan őrzött, a világtól hermetikusan elzárt pihenőhelyére szólt a kivételes beutaló, melyből olykor kis családomnak is jutott.

Természetesen nem a napfényes főszezonra kaptuk ezt a néhány lehetőséget. Csodákat! Május környékén, illetve szeptember végén, októberben jöhettünk, amikor a hatalmasságok még nem voltak ott vagy már kinyaralták magukat. Szinte üres volt ilyenkor a tizenhat hektáron fekvő, villákból és hatalmas apartmanokból álló pazar negyed a maga luxusszolgáltatásaival: teke-, tenisz-, minigolfpálya, fedett uszoda, szauna, szolárium, konditerem, vitorláskikötő… (Kádár elvtárs és a párt nagyvezérei a tó túloldalán, Aligán pihenték ki a békeharc fáradalmait.) Ezekben az elő- és utóturnusokban szinte csak mi voltunk az üdülőparadicsomban, meg néhány alacsonyabb beosztású kormányhivatalnok, nyugdíjas államtitkár, talán a kevésbé kegyeltek közül. A pompa persze ilyenkor is járt: mindenütt vasalt személyzet, csokornyakkendős felszolgálók, herendi szerviz és – ezen ámultunk el leginkább – puritán, negyedosztályú árak. Kint, a falusi kocsmában drágább volt az ital, mint idebent, a vízparti, panorámás bárban.

Ámultunk, mint Rozi a filmszínházban.

Később tüzetesen utánaolvastam a kacsalábon forgó objektum előtörténetének, bár túl sok meglepőt nem találtam benne. A história szervesen illeszkedett a múlt századi munkás­arisztokrácia ismert rongyrázásához. Az ötvenes évek elején maga Rákosi Mátyás, az örökké merénylettől rettegő vezér szemelte ki ezt a biztonságosnak vélt, eldugott dél-balatoni partszakaszt. Jött is rögtön az einstand! Elég volt csak rámutatnia a területre, már el is dőlt minden. Tulajdonjogi formaságok nem okozhattak akadályt, az ilyesmin elvtársi eleganciával átlépett a pártállami ügyintézés. Minden ceremónia nélkül elfoglalták az itt álló házakat, tulajdonosaikat pedig elzavarták. Az sem számított, ha az illető oda született – huszonnégy órát kapott a távozásra. Rákosi egy neki tetsző takaros villát nézett ki magának, amit később kisebbfajta bunkerré alakíttatott. Rettentően félős volt a vezér, még a kikötőben horgonyzó kishajóját, a Ludas Matyi motorost is lepáncéloztatta. Vicces lehetett a „Ludas Rákosi Matyi” – ámbár nem valószínű, hogy ezen akkoriban bárki harsányan nevetgélt.

Már ez is elég indok egy izgalmas, nosztalgikus tárcához, de folytatom.

A Balatonőszöd név igazi zamatát (majdnem azt írtam: patináját) mégsem Rákosinak, hanem Gyurcsány Ferencnek köszönheti a község. Pontosabban Gyurcsány itt, a kormányüdülőben elhangzott, 2006-os nevezetes beszédének. A káromkodásözön utóéletét azóta is egyfajta betyárromantika, illetve határozott hányinger lengi körül, attól függően, hol kerül szóba a trágá­riáda, DK-híveknél vagy más típusú emberek között. (Hogy az apró település bennszülöttei hálával gondolnak-e a községet a halhatatlanságba röpítő trágár emberre, abban már nem vagyok biztos.) A bukott miniszterelnök alighanem máig meg van győződve arról, hogy a nagyvilág őáltala ismerte meg a csöpp Balatonőszöd nevét. Az csak egy mellékszál, hogy korábban, vagyonszerző kalandozásai során Gyurcsány privatizátor innen, a kormányüdülőből is kiharapott egy jókora ingatlant – pontosabban cége lízingelt az államtól, hogy majd egy állami vállalat visszabérelhesse azt tőle. „Véletlenül” éppen annyiért, amennyi az éves bérleti díj volt. Régi bolsevik trükk a privatizáció daliás éveiből… Tízévi bérlet után, 2004-ben aztán szinte aprópénzért lett övé az ingatlan.

Nincs új a nap alatt. Gyurcsány Ferenc abból a szemlőhegyi Apró-villából érkezett a Balaton-partra, amelyet bitorlói ugyanúgy raboltak el, mint a balatonőszödi csodapartszakaszt Rákosi pajtás.

Csakhogy azért mindenképpen be kellene jutnom a most éppen lezárt kormányüdülőbe. Mégiscsak úgy az igazi, ha az ember fotóskollégájával tesz egy kört a legendás vidéken. Már amennyiben bemehet a terepre… Nekünk nem sikerült. Előzetes kérelmemre az alábbi választ kapom a hivataltól: „Levelére hivatkozással tájékoztatjuk, hogy a balatonőszödi üdülőbe a belépést nem áll módunkban biztosítani. Üdvözlettel: Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.” Mintha a nyugati útlevélkérelmemre érkezett választ olvasnám a hatvanas évekből: „Kérését nem áll módunkban biztosítani. Kelt Bp. stb., Belügyminisztérium.”

Így aztán csak a régi élmények maradtak. Meg a jelen fintora.