Túszejtési kísérlet Budapesten

Az ellenzéki jelöltek célja nem települések vezetése, gyarapítása az ott lakók életének kedvére. Nem, ők hídfőket létesítenének a Fidesz ellen vívott, egy évtizede reménytelen, kilátástalan harcukban.

Fotó: Mohai Balázs Forrás: MTI

Olimpiát négyévente lehet nyerni, és kizárólag akkor, mert az eseményt ilyen időközönként rendezik meg. Aki 2016-ban Rióban hanyatt esett, az ezért legközelebb 2020-ban Tokióban kárpótolhatja magát, addig nem. Ötkarikás aranyat a futball-vb-n vagy a hódmezővásárhelyi tömbházbajnokságon nem osztanak, még annak sem, aki őrülten vágyik rá. Ez persze világos, mint a nap, a legbugyutább szurkolónak is; a sport ugyanis minden visszássága és kínja mellett még mindig a közélet legtisztább, legátláthatóbb terepe.

Másutt az ilyen alapigazságok sem egyértelműek, ezért másfél hónappal az október 13-i önkormányzati választások előtt, a kampányidőszak nyitányán nem árt rögzíteni: mit lehet nyerni, mit veszíteni? Mi a tét? Az egyszerű sportbarát kapásból rávágná, természetesen az, hogy milyen képességű, kötődésű és szándékú polgármester, valamint testület vezeti majd a következő öt évben a hazai településeket.

A kormányoldal a 2006 óta tartó győzelmi sorozatát folytathatja, de éppen azért, mert a közelmúltban európai szinten is többször példátlan arányban tarolt, „gólkülönbséget” egyre nehezebben javíthat. Öt éve, a legutóbbi önkormányzati voksoláskor Tarlós István valós versenyhelyzet nélkül őrizte meg budapesti főpolgármesteri pozícióját, a 23 fővárosi kerületből 17-et, a megyei jogú városokból Szeged, Békéscsaba és Salgótarján kivételével az összes többit, valamint szinte a teljes vidéket vitte a Fidesz. Ez szinte felülmúlhatatlan. A kormánypártnak önmagában ezért sem érdemes mesterségesen emelnie a tétet, tökéletesen elég, ha mindent és mindenkit a helyén kezel; országgyűlési választásokat két és fél év múlva rendeznek, ellenzék akkor is lesz, legyen is, és a mostani lecserélése nem lehet célja a Fidesznek, mert ennél gyengébb riválisról nem is álmodhat.

A kis és egyre töpörödő ellenzéki pártok viszont egészen más starthelyzetből vágnak neki a megméretésnek. Ha nem is a mindent vagy semmit, de a „végre egyszer már valamit vagy megint semmit” jegyében, a túlélésért, amelyet azonban elsősorban nem a közösnek mondott ellenfél, hanem a látszólagos szövetséges, a küzdőtárs rovására érhetnek el. Ezért, amint az már a „bemelegítés” során kiderült, szinte mindenre képesek.

Ez pedig jelentősen árnyalja az általános helyzetet. Ezért a kormányoldalnak, ha nem is emelné a tétet, de tartania kell azt. Annál is inkább, mert a partiban országos szinten nem háromezer polgármester és tizenhétezer önkormányzati képviselő, hanem tízmillió magyar ember vesz majd részt.

Az ellenzéki jelöltek ezúttal nyílt lapokkal játszanak. Nem is tagadják, hogy céljuk nem városok, falvak vezetése, gyarapítása, szépítése az ott lakók életének kedvére, üdvére. Nem, ők hídfőket létesítenének a Fidesz ellen vívott, egy évtizede reménytelen, kilátástalan harcukban. A települések vezetése nekik eszköz, amelyet Szombathelytől Szegedig, Pécstől Egerig harminc hónapon át, 2022 tavaszáig naponta bevetnének. Mert ők igenis minden nap azzal áltatják magukat, hogy javában zajlik az „olimpia”.

A történelmi magyar baloldal az ország népét szerencsésebb esetben szükséges, tragikusabb szituációkban szükségtelen ross­z­nak tekintette. Igen korrekt, hogy az utódok most ezt nyíltan vállalják. Karácsony Gergely éppen Budapest „felszabadítására” készül. Ugyanaz a terminológiája, mint hetvenöt éve a szovjet csapatoké; pontosabban az akkori magyar elvtársaiké. Miközben Karácsony is elfoglalná, túszul ejtené, zsarolási potenciálként használná a fővárost és lakóit. Száz éve itt állt a proletárdiktatúra bástyája, hetvenöt esztendeje a németek által megerősített Festung Budapest – nekünk, itt élőknek a történelem szörnyű fintora lenne, ha a béke, a gyarapodás időszakában az otthonunkat valakik ismét hídfővé alakítanák.

Tarlós István a minap ezt úgy fogalmazta meg, hogy a főpolgármesteri választást nem lehet úgy kezelni, mint egy blöffökkel tarkított revansot a tavalyi parlamenti választásért, mert arra nagyon ráfizet a város. Tarlósnak igaza van, de attól tartok, csak a saját logikája mentén. Karácsony agyával ugyanis – szerencsére – nem tud gondolkodni, neki elképzelhetetlen, ami kihívójának alapvetés: nem baj az, ha a város ráfizet. Karácsony nem azért akar főpolgármester lenni, hogy Budapestet és lakóit szolgálja. A Fidesz elleni „szabadságharc” fészkének berendezésére készül. Ezt kell megérteni, ez a legsúlyosabb veszély. Ez az igazi tét.

Nap mint nap hallani, olvasni egy jóval kisebb egység, Zugló irányítása, azaz irányítatlansága kapcsán, hogy Karácsony Gergely éppen mire alkalmatlan. Ez lett az állandó eposzi jelzője: a gyorslábú Akhilleusz, a sisakrázó Hektór, az alkalmatlan Karácsony. De ennél van vele egy szerintem nagyobb és vészjóslóbb gond is: a képességen túl a jó szándék hiánya.

Abban a nem kívánt és valószínűtlen esetben, ha főpolgármesterré választanák, alkalmatlanságát ellensúlyozhatná azzal, ha az egyes területek legkiválóbb szakértőivel venné körül magát. Csakhogy nem célja, nem érdeke, hogy Budapest a mai már-már lineáris ívű, egyenesen fejlődő pályán maradjon. Neki – és természetesen főleg küldőinek – másra kell ez a város. Itt két és fél éven át szakadatlan botrányt, cirkuszt, hadiállapotot kellene produkálni.

Rendre teljesíthetetlen igényekkel fellépni – épüljön hosszában híd a Dunán, a nyolcas metrót adják át holnap, a végállomását vigyék fel a Várba, a Mátyás-templom elé –, majd azok meghiúsulásakor percenként elmondani, hogy a kormány tönkreteszi, sanyargatja a fővárost, Orbánnak mennie kell.

A budapestiek számára az a kérdés: kívánnak-e a frontvonalban golyófogók lenni? Karácsony Gergely és támogatói köre – fel nem foghatom egyébként, hogy a normális baloldali véleményalkotók és -formálók mit látnak benne, miért nem álltak be soha mondjuk az Angyalföldet 1994 óta vezető Tóth József mögé – a hídfőállás szerepe mellett azért ígér mást is: budapesti alkotmányt, az augusztus 20-i tűzijáték megszüntetésének és a drogliberalizációnak a mérlegelését, efféléket. Kizárólag a hétköznapi ember feletti és alatti szférában mozog. Ha csupán egy használható, gyakorlatias saját ötlete lenne – segítek, például garantálná, hogy reggel hét és nyolc között nem kerülgetünk majd kukásautókat a belvárosban – pár száz voksot önmagában az is megérne. De ilyesmiről nála szó sincs, és nem csak azért, mert ebben a napszakban ő még nem aktív.

Karácsony Gergelynek tökéletes ellentéte Tarlós István. A kétmilliós metropolisz, az országhatárokon átívelő regionális központ, az Európa egyik fő nevezetességévé, vonzerejévé előlépett gyöngyszem első emberét talán még soha nem hallottam Budapest területén és kompetenciáin túlnyúló ügyben kategorikusan megnyilvánulni, észt osztani. Csak a munkáját végzi, kissé fennkölten, de nem ok nélkül, mert a küldetését teljesíti; annál nem többet, de nem is kevesebbet.

Nem kell őt, Orbán Viktort vagy a Fideszt szeretni – budapestiként elég tágabb és szűkebb otthonunk harmóniájához, normális, látható jövőképéhez, tautológia, de élhető életünkhöz kötődni. A kerületekre, a városokra, a falvakra ugyanez érvényes.

Aztán 2020-ban Tokióban olimpiát, 2022-ben Magyarországon úgyis országgyűlési választásokat rendeznek. Tudják, ezt is, azt is négyévente. Akkor lehet megint nyerni vagy sokadszor is hanyatt esni.