Értelmetlen a jogállamiság-vita

Az EU fölhevült politikai légkörében kibontakozott jogállamiság-vita a jogtörténeti sokszínűséget tagadja és vonja kétségbe, s ez hosszabb távon annak meggyengülését, sőt felbomlását is eredményezheti.

Varsó, 2019. július 25. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke (b) és Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök nyilatkozik a sajtó képviselõinek Varsóban 2019. július 25-én. MTI/EPA/PAP/Pawel Supernak Fotó: Pawel Supernak

Az angol és német jogrendszerek olyan országokban, illetve államterületeken fejlődtek ki, amelyek többé-kevésbé független és önálló módon alakíthatták társadalomfejlődésüket. Ezzel ellentétben egészen más irányt, fejlődési utat járt be a lengyel jogtörténet.

Lengyelországban intézményesített formájában a szejm 1493 óta létezik, innentől kezdve rendszeres törvényhozási üléseket tartottak kétévente hat héten keresztül, rendkívüli ülést pedig fontos alkalmakkor; a szejm hatáskörén belül két fontos kérdés, a királyválasztás és az adópolitika emelkedett ki. A XVIII. század közepétől azonban, Oroszország egyre terjeszkedőbb Európa-politikája idején a parlamentarizmus immár a lengyel állam gyenge pontjaként jelentkezett, s a szejmben a pro orosz álláspontok jutottak mind nagyobb népszerűséghez a parlamenti frakciók képében. A parlamentáris jogfejlődés ezen a ponton a lengyel állam konszolidálására irányuló egyes reformokat ásta alá.

A XIX. század önálló lengyel államiság nélküli időszakában a lengyel területeken különböző „parlamentek” működtek tanácsadó testületként, eltérő fokú autonómiával a Varsói Hercegség, a Kongresszusi Lengyelország, Posen tartomány és Galícia területén. A második Lengyel Köztársaságban a szejm helyreállítása kétkamarás modellel történt meg.

Ez a történeti háttér tökéletesen indokolja azt, hogy napjaink jogászi-jogalkotói gondolkodásában a jogállamiság és szuverenitás egymástól szétválaszthatatlan fogalmakként vannak jelen, és hogy a lengyel állam különösen érzékenyen reagál a külső, beavatkozó szándékú uniós nyomásgyakorlásra.

Az utóbbi időben vezető uniós tisztségviselők fenyegető szándékkal emlegették a jogállamisági elvek kérdéskörét, ami rávilágít arra, hogy a jogászi és bizonyos mértékig maga a jogalkotói munka fogalmi elemzés. Ha a jogállamisági elvekkel kapcsolatban kívánunk felállítani valamiféle politikai kritériumrendszert, akkor legelőször is pontosan tisztázni kellene a jogállam fogalmát és legalább ilyen precízen az ehhez köthető intézményi elvárásokat. Azonban mint a fenti példák is mutatják, a jogállamnak nincsen egységesen kiforrott koncepciója, amiként a jogállam és a szuverenitás viszonya sem teljesen ugyanolyan hangsúllyal nyer értelmezést a különböző megközelítésekben.

Az angolszász típusú jogállamiság-értelmezésben sokkal hangsúlyosabban van jelen a büntetőeljárási garanciák kérdése, mint az európai változatokban. De jó példa erre az alkotmánybíróság intézménye is, amely egyes demokráciákban nem is létezik, noha természetesen azokban az államokban is jelen van magasabb fokú, valamely bírói fórum szintjén működő alkotmányos kontroll.

De például mit értsünk azon, hogy az Európai Unió szerint Varsó „állítsa vissza az alkotmánybíróság függetlenségét és legitimitását”? A lengyel taláros testület határozott tiltakozását volt kénytelen kifejezni amiatt, hogy Frans Timmermans bel- és igazságügyi uniós biztos „minden jogi és tényleges alap híján kétségbe vonja egy szuverén állam alkotmányos szervének függetlenségét és szerepét”. Az alkotmánybíróság ugyanis a Lengyelországban érvényes jog alapján, annak keretében működik, a testület bírái pedig függetlenek.

Vagy miben áll azon EU-s kritika, hogy a lengyel igazságszolgáltatási tanácsban a mandátumukat elvesztett bírók helyére utódjaikat a szuverén, törvényesen megválasztott lengyel parlament választja meg? Miért lesz attól kevésbé jogállam Lengyelország, hogy immár nem külső szakmai szervezetek mondják ki a végső szót a bírák megválasztása kapcsán? Miért dőlne össze a lengyel jogállam attól, hogy az új szabályozás több beleszólást enged az igaz­ságügyi miniszternek a bíróságok elnökeinek kinevezésébe és visszahívásába? Például az Egyesült Államokban maga az elnök nevezi ki a legfelsőbb bíróság tagjait, de ettől aligha rendül meg a tengerentúli jogállamiságba vetett hitünk.

Varga Zs. András alkotmánybíró értelmezése szerint a hatalom tényleges korlátozottságát, a jogalanyok szabadságát, a jog tartalmi elsődlegességét önmagában nem a jogállamiság elvi deklarálása, a jogállami elvekre hivatkozás biztosítja. Sőt, a jogállamiság egyes felfogásai – még ha azokat külső szereplők helyesnek ismerik el – akár olyan alkotmányos rendszert is eredményezhetnek, amelyben a jogalanyok egyre kevesebb szabadsággal bírnak. Ugyanakkor a hevesen támadott politikai rendszerek sem lesznek kevésbé demokratikusak, ha úgy tetszik, jogállamiak pusztán amiatt, mert kívülről más politikai érdekű szereplők, szervezetek, államok stb. bírálják azokat.

Az EU fölhevült politikai légkörében kibontakozott jogállamiság-vita a jogtörténeti sokszínűséget tagadja és vonja kétségbe, s ez hosszabb távon annak meggyengülését, sőt felbomlását is eredményezheti. Ezért lesz feladata az új bizottságnak a kérdés szakmai mederbe történő visszaterelése, amennyiben cél az unió megosztottságának mérséklése.

A szerző alkotmányjogász