Hajrá, Muszukajev?!

Iszmail Muszukajev berobbant a sportéletünkbe. Péntekig még csak a karfiol- vagy különösen vájt fülűek hallottak a dagesztáni születésű birkózóról.

Nur-Szultan, 2019. szeptember 21. Muszukajev Iszmail ünnepel, miután 5-3-ra legyõzte a japán a Otoguro Takutót a férfiak 65 kilogrammos súlycsoportjának bronzmeccsén, a nur-szultani birkózó-világbajnokságon 2019. szeptember 20-án. MTI/AP/Anvar Iljaszov Fotó: Anvar Iljaszov

Iszmail Muszukajev berobbant a sportéletünkbe. Néhány napja még csak a karfiol- vagy különösen vájt fülűek hallottak a dagesztáni születésű birkózóról, péntek óta viszont a – klasszikus – sportrajongók szinte kivétel nélkül tudják róla, hogy szabadfogásban világbajnoki bronzérmet szerzett. Magyarországnak. Ezt azért még emészteni kell egy darabig, mire beveszi a régi vágású szurkoló gyomra.

„Egyetlen feltörekvő hazai tehetségtől sem vette el a helyet” – érvel a Nemzeti Sport hasábjain Deák Zsigmond szakíró, korábbi birkózó, s ha ő mondja, akkor el is hihetjük, hogy így van. S további logikus érveket is felsorakoztat: Muszukajev megtaníthatja a magyar fiataloknak a szabadfogás csínját-bínját, s a jövőben további közös sikerekben lehet részünk. Amire kétségtelenül égető szükség lenne, hiszen a fényes múlttal büszkélkedő magyar birkózás kötöttfogásban mindig lényegesen sikeresebb volt; hogy mást ne mondjunk, a sportág tizennyolc magyar olimpiai aranyérme közül csupán három született szabadfogásban.

Innen nézve valóban csak köszönettel tartozhatunk Muszukajevnek, aki nem is egyedül érkezett hozzánk a birkózás „szilíciumvölgyéből”, Dagesztánból; honfitársa, Murad Kuramagomedov szintén ígéretesen mutatkozott be magyar színekben a nurszultáni vb-n. Ne mélyedjünk el abban, miért éppen a Kaukázus a sportág egyik bölcsője. Inkább arra lenne jó választ kapni, Magyarország – legalábbis szabadfogásban – miért nem az. Hiszen ha valahol, hát hazánkban nemzeti ügy a birkózás: 2012 óta Magyarország három világbajnokságnak is otthont adott, miközben még duplázó sem akadt. A 2012-es dátum felemlegetése nem önkényes: a londoni olimpiát követően jelentette be a kormány a nemzeti sportstratégiát, amelynek köszönhetően a kiemelt sportágak – köztük a birkózás – milliárdos nagyságrendben gazdálkodhatnak központi apanázsból. Az egy főre jutó állami támogatást tekintve Magyarország alighanem birkózásban a világ legszűkebb élmezőnyébe tartozik. Ám hét év alatt egyetlen olyan birkózót sem sikerült kinevelni, akit a világbajnokságon, ha nem is érem-, de legalább olimpiai kvótaszerzés reményével el lehetne indítani a szabadfogásúak hatvanöt kilogrammos súlycsoportjában. Sőt, úgy általában elég lehangoló az összkép, szabadfogásban a két orosszal együtt is foghíjas a csapat; s hát kötöttfogásban is inkább a kipróbált harcosok viszik a prímet.

Félreértés ne essék, nem a birkózókon akarom elverni a port. Említhetném a cselgáncsozókat, akik paradox módon éppen 2012 óta szinte képtelenek értékelhető eredményt elérni, a riói olimpián és az azt követő három vb-n is érem nélkül maradtak; vagy a súlyemelőket, ökölvívókat, akiktől ma már a kvótaszerzés is eszelős bravúr. E körben, a nehézatlétikai sportágak közül kétségtelenül még a birkózók azok, akiktől olimpiai érmet remélhetünk.

Azt is tudom, a kaukázusi birkózók lassan ugyanúgy ellepik az egész világot, mint a kínai asztaliteniszezők vagy a kanadai jégkorongozók. Iszmail Muszukajev továbbá nem az első „importált” magyar sportoló – hadd ne soroljak fel mindenkit a kajakos Janics Natasától a férfi-kézilabdaválogatottban szerepelt megannyi szerb és kubai játékoson, valamint a tengerentúlról érkezett jégkorongozók tucatján át a mosolyfakasztó „síakrobata” Elizabeth Swayne-ig. S a sportolók története nem ér véget azzal, hogy milyen eredményeket értek el magyar színekben. Carlos Perez, a népszerű Csárli például ma is Veszprémben él, sőt a vezetőség fontos tagja a kézilabdaklubban; Janics Natasa viszont háromszoros olimpiai bajnokként sem tudott itt gyökeret ereszteni; a Szapporóban győztes hokicsapatból Holéczy Roger évekig Magyarországon élt, aztán mégis visszaköltözött Amerikába – rendkívül vegyes a kép.

Iszonyatos, emberi léptékkel szinte követhetetlen gyorsasággal változik a bennünket körülvevő világ, benne a társadalmi norma. 2003-ban az akkori államfő, Mádl Ferenc a hazai rendezésű jégkorong-világbajnokság előtt vonakodott aláírni a magyar felmenőkkel bíró, magyarul beszélő Sille Tamás állampolgársági kérelmét. S nem erkölcsi aggályai miatt, hanem mert úgy gondolta, a magyar állampolgárság magasztosabb ügy annál, semhogy sürgető sportszakmai szempont miatt gyorsított eljárásban meg lehessen kapni. Az állampolgárság felvételének hivatalosan a mai napig feltétele a magyar nyelv ismerete, helyesebben a kérvényezőnek alkotmányos alapismeretekből vizsgát kell tennie. Eme követelménynek a hazánkba érkező orvosoknak, informatikusoknak, kétkezi munkásoknak – sorolhatnánk még a szakmákat – kivétel nélkül meg kell felelniük. A sportolókat leszámítva – Muszukajev és Kuramagomedov is azok körét gyarapítja, akik magyarul meg sem tudnak mukkanni.

Iszmail Muszukajev bronzérmét a birkózó-világbajnokságon egyelőre tekintsük egy nyári – kora őszi… – kalandnak. Őt magát ünnepelhetjük, de a jelenség, miszerint már birkózásban is honosítással tömjük be a tátongó lyukakat, inkább elgondolkodtató. Ha a példa általánossá válik, az kijelöli a magyar birkózás, a magyar sport útját a jövőben. Sőt, nem csak a magyarét. Ha a gyakorlat folytatódik, feltehetjük a kérdést: van-e egyáltalán értelme a nemzetek közötti vetélkedésnek a sportban. Vagy úgy általában az olimpiai eszmének.