Sztárok, de el vannak nyomva

Tarlós István mindegyik balliberális színigazgató kinevezését meghosszabbította. Ennyire taccsra tette mindannyiukat! Ez maga a megvalósult kulturális elnyomás, valóban.

Budapest, 2016. augusztus 31. A Tomi szerepét alakító Szabó Kimmel Tamás játszik Csupó Gábor Pappa Pia címû filmjének forgatásán a budapesti Vízisport utcában 2016. augusztus 31-én. MTI Fotó: Kallos Bea Fotó: Kallos Bea

Erős mondatokkal kezdődik a Hvg.hu új, csak 360 forintért elérhető interjúja Nagy Zsolttal. „A mai politikai helyzet nagyon hasonlít a 70-es évek Kádár-rendszerére. Nem jön érted a fekete lefüggönyözött autó, de ugyanúgy taccsra tesznek, ha ellenvéleményed van. És a Rokonok-beli urambátyámviszony sem változott Magyarországon.”

Mondja Zsolt, és az ember, a volt kolléga, a publicista, ezen sorok szerzője csak zavartan vakargatja a fejét, hogy mit is akart mondani a költő. Illetve a színész. Mert a 70-es években már nem jöttek, nem cirkáltak a hírhedt, lefüggönyözött ablakú fekete autók.

Zsolt valószínűleg A tanú című filmből merítette az emlékeit, de az nem a Kádár-korszaknak, hanem a kegyetlen Rákosi-rendszernek állított emléket meg görbe tükröt, a véres és brutális megtorlások időszakának. A 70-es évek gulyáskommunizmusa meg az enyhülés jegyében telt, Kádár meghirdette az „Aki nincs ellenünk, az velünk van” politikáját, a pártállam pedig, amely egyébként kétségtelenül egy diktatúrát működtetett, kínosan ügyelt rá, hogy a keleti blokk legvidámabb barakkjaként olyan képet alakítson ki magáról, ahol van sör, virsli meg balatoni lángosozás, telek, Hofi, tévé, kabaré meg szocialista programok, Wartburg, esetleg Zsiguli.

A Kádár-korszak 70-es éveit éppen ezért puha diktatúrának nevezik, ami pont attól volt rafinált, pont amiatt tűnt leválthatatlannak, mert az emberek a szocialista blokk országaihoz képest – persze külföldi hitelekből, évtizedekre eladósítva Magyarországot – viszonylag jól éltek, a rendszer nem vitte el tömegével a gyanús elemeket, és már nem voltak jellemzőek a kegyetlen vallatások sem. A lakosság szerződést kötött Kádárral. Otthon a négy fal között vagy ihatatlan kávék és rossz sörök fölött, piros kockás műanyag terítőkre könyökölve kisebb társaságokban ugyan lehetett akár még Kádár-vicceket is mesélni, de a háborút és a „felszabadulást” követő terror, éhezés és nyomor emléke még élénken élt a magyarokban, így nem akartak kockáztatni. Nem mertek lázadni.

A hetvenes években lényegében nem voltak lefüggönyözött ablakú fekete autók, mert nem volt rájuk szükség.

Aminek ára volt. Például hogy a drága hitelek miatt eladósodott az ország, és a politikától elfordult/vagy a rendszerrel békét kötött, lyukas és pörköltszaftos, atlétatrikós prolik határozták meg a közbeszédet. Ők voltak, ők lettek a nép. És eltűntek az elegáns öltönybe öltözött, keménykalapos férfiak és a napernyős, csinos ruhákban bújt úri hölgyek. A polgárok.

Hogy Móricz Zsigmond 1929-ben írt regénye hogy jön a Kádár-korszakhoz és a 70-es évekhez, azt végképp nem értem. Persze ha Nagy Zsolt arra gondolt, hogy haverja, Karácsony Gergely visszahozta a barátokat és rokonokat, Draskovicsot és Atkárit, a Gyurcsány-korszak bukott politikusait, akik semmiképpen sem a teljesítményük, hanem az urambátyámviszonyok és a kapcsolataik miatt kerültek újra jól megfizetett, zsíros állásokba, akkor világos az analógia.

De sajnos Zsolt nem a csúfosan leszerepelt szocik visszatértére és nem is az olyan régen szabadult Czeglédy Csabára gondolt. Ő a Fideszre utalt. Amely állítólag taccsra teszi azokat, akiknek ellenvéleményük van. Nagy Zsolt egyébként a folyton hangoztatott ellenvéleménye miatt éppen annyira taccsra van téve, hogy jelenleg is egy fővárosi színház, az Örkény vezető színművésze, a HVG-ben megjelent interjú pedig egy promóciós barter része, hiszen a napokban mutatták be az állami fenntartású filmalap százmillióból elkészített, Drakulics elvtárs című filmjét, aminek a címszereplője.

Szeretnék én így taccsra téve lenni!

Az orbáni diktatúra, amire Zsolt panaszkodik, egyébként békén hagyta a tehetséges színművész teátrumát, az Örkény színházat, amelynek igazgatója a sokadik TASZ-videóban bukkant fel. Tarlós újra kinevezte Máté Gábort is, aki azt a harcosan ellenzéki Katonát igazgatja, ahol a botrányos Bajnok című darabot is bemutatták. A darab egy fideszes politikus magánéletével foglalkozik, amely után nemhogy nem jött a fekete autó, de Máté Gábor azóta is igazgató.

A Radnóti Miklós Színházba pedig szinte hazajár Alföldi, de Kováts Adélnak sem egy pincében tépkedik a körmeit, hanem ma is zavartalanul igazgatja színházát. A Vígszínház pedig új bemutatójában diszkrét aktuálpolitikai utalásokkal színesíti az ellenzékkel szimpatizáló kultúrakedvelők estéit.

Ugyancsak a HVG-ben jelent meg egy kritika Eszenyi Enikő legújabb rendezéséről. Így kezdődik: „Valahol a nagy magyar vidéken éppen a vadászati világkiállítás megrendezésére készülnek a helyi potentátok, a született arisztokrácia parvenü tagjai.” „A vagyonával gusztustalanul pöffeszkedő újarisztokrácia berkeiben játszódik a klasszikus operett újraértelmezett változata a Vígszínházban.”

És így folytatódik: „Eszenyi Enikő sok ötletet sziporkáztató, számos aktuális közéleti utalással átszőtt rendezésében olyan színpadi világ jött létre, amelyben minden csak látszat, de a mórikálás és a csillogó külsőségek mögül minduntalan kibukik a bunkóság, a kulturálatlanság, az emberi vacakság; a szájakból kilóg a kapanyél.” Aki megnézi a Vígszínház bemutatóját, egészen biztos rá fog ismerni a vadászó Semjénre és a lemondott győri polgármesterre.

De Wittinghoffra, Gajdára, Lacknerre és a Portiknak hízelgő és a jelenleg is börtönben ülő maffiózónak sajtófigyelést végző Juhászra biztosan nem. Szeptemberben olyan előadás is látható volt a fővárosban, amelyben szoknyás férfiak és bajszos nők táncoltak. Csak hogy a genderlobbi is jó alaposan taccsra legyen téve.

A leváltott jobboldali főpolgármester, Tarlós István mindegyik balliberális színigazgató kinevezését meghosszabbította. Ennyire taccsra tette mindannyiukat! Ez maga a megvalósult kulturális elnyomás, valóban.

Karácsony Gergely viszont, akinek október 23-án Nagy Zsolt lelkesen és izgatottan konferált, a megválasztása utáni első interjújában már arról beszélt, hogy ha rajta múlik – márpedig rajta múlik –, akkor Dörner György, az Új Színház jelenlegi igazgatója két év múlva nem fog nyerni. Mert nem nyerhet. Utcára fog kerülni. Vagy taccsra.

És akkor még nem is beszéltünk Szabó Kimmel Tamásról, akit az orbáni diktatúra annyira taccsra vágott amiatt, hogy a kampány finisében egy színpadon együtt énekelt Karácsony Gergellyel, és akinek a kampányvideójában is szerepelt, hogy jelenleg a kormánypártinak tartott TV2-n futó napi sorozat egyik főszereplőjeként láthatja estéről estére a nagyérdemű. Karácsony Gergely előénekesét is ilyen brutálisan megbüntette a rendszer. Minden bizonnyal még maga Kim Dzsongun is hitetlenkedve és elszörnyedve szokta olvasni az Orbán kegyetlenkedéseiről szóló beszámolókat.

Szó esik még az interjúban a sorosozásról meg a gyűlöletkampányról is, ami annak fényében különösen bájos, hogy Jászberényben a múlt szombaton egy olyan jobbikos polgármestert támogatott az ellenzék, aki pár évvel ezelőtt még Adolf Hitler-idézeteket osztott meg a Facebookon.

Hitler életrajzát most nem ismertetném, talán nincs is rá szükség, de megítélésem szerint az ő gyűlöletkampánya miatt sok millió embert öltek meg pusztán a vallásuk és származásuk miatt.

Erről, mármint hogy Budai Lóránt szerint megosztásra és megfontolásra érdemes gondolatai vannak Adolf Hitlernek, nem tudhatjuk, mit gondol Nagy Zsolt, mert a mindentől is független Hvg.hu valamiért nem kérdezte meg.