A magyar közéletben megjelent a liberális rasszizmus

Ha a fehér férfiak elnyomók, akkor ezt az elnyomást meg kell szüntetni, jöhet a lázadás és a forradalom. Niedermüller Péter hírhedt megnyilvánulása ebbe a sorba illeszkedik.

A DK-s polgármester többször is szembefordult a többségi társadalommal. Fotó: MTI Fotó: Balogh Zoltán

Ennek első és szerintem legfontosabb módszere az, hogy mi, szuverenisták minősítsük és értékeljük a globalista-liberális szemléletmód meghatározó jellemzőit. Vagyis, másképpen szólva: építsük fel a saját paradigmánkat! A liberális rasszizmusnak kétféle változata van, egyik sem túl szívderítő, de jól jellemzi a valaha szebb napokat látott ideológiai irányzatot.

Az egyik sokban hasonlít a hagyományos faji-etnikai alapú elméletekhez, de mégis sajátos: ez az euroatlanti társadalmakat, azok hagyományait, nemzettudatát, vallását, szokásait fenntartó fehér férfiakkal szembeni előítélet. Másképpen fogalmazva, ez a társadalmi többséggel szembeni rasszizmus.

Amíg a klasszikus liberalizmus még az elnyomott kisebbségekkel – feketék, nők, spanyol ajkúak, szexuá­lis kisebbségek stb. – szembeni előítéletek és elnyomás ellen küzdött, a XXI. századra sikerült a társadalmi többséggel, a hagyományos középosztállyal szembeni, már-már fajelméleti alapon álló rasszizmust kifejleszteni és elterjeszteni.

Kiindulópont a marxista baloldal frusztráltsága, amiért a XX. századra nem sikerült Nyugaton megvalósítani a munkásság nagy forradalmát a tőkésosztállyal, a burzsoáziával szemben, mert a munkásosztály középosztályosodott, és elfogadta a szociális jóléti állam gondoskodását, tehát kiegyezett a kapitalizmussal.

Ebből fakadtak a Lukács György, Antonio Gramsci, illetve a frankfurti iskola nagy terve, amelynek lényege azt volt, hogy ha a gazdasági alapú osztályharc elbukott, akkor a Nyugat alapjait jelentő kulturális, társadalmi hagyományokat és intézményeket kell megszüntetni, amelyek fenntartója viszont a fehér középosztály a maga keresztény értékrendjével és hagyományos családmodelljével. Ha mindezt sikerül felbomlasztani, s a nyelvet is sikerül átalakítani, akkor egy kulturális forradalom által el lehet jutni a liberális paradicsomba.

Ennek első időszakában – a hatvanas évektől az ezredfordulóig – a különféle kisebbségek védelmére került a hangsúly, illetve az egyéni szabadság abszolutizálására, s ennek még volt köze a klasszikus liberális értékekhez.

Azonban a kulturális marxizmus a századforduló után „magasabb osztályba lépett”, a védekezés támadásba ment át, s mára az úgynevezett elnyomó többséggel szembeni egyre agresszívabb fellépés a jellemző az élet legkülönbözőbb területein.

Már nemcsak a politikai és közéleti megnyilvánulásokban, a médiá­ban, hanem immáron a filmiparban, művészeti ágakban, az irodalomban, a reklámokban, a gigacégek fellépéseiben és természetesen a közösségi fórumokon is.

Ennek a frankfurti iskola által elindított forradalomnak az a célja, hogy a klasszikus kapitalista euroatlanti életformát, nemzettudatot, vallást, családmodellt és közösségi életet élő fehér férfiak és nők úgy jelenjenek meg a nyugati közvéleményben, mint akik elnyomják az egyén szabadságát, azt az egyénét, aki mindenáron „más” akar lenni, mint a többség. Mi is akar lenni?

Vallástalan vagy kicsit buddhista, keresztény, muszlim vagy talán egészen az, nem heteroszexuális, hanem a hetvenkét nemi identitás egyikéhez tartozó, nemzeti identitás helyett pedig a globalista világfalu lakója kíván lenni.

Márpedig ha a fehér férfiak elnyomók, akkor ezt az elnyomást meg kell szüntetni, jöhet a lázadás és a forradalom. Niedermüller Péter hírhedt megnyilvánulása a fehér, keresztény és heteroszexuális „rémisztő képződményekről” ebbe a sorba illeszkedik.

Ez a fajta liberális rasszizmus nagyon sunyi módon jár el, mert azt sugallja minden fórumon és az éteren át, hogy valójában az emberek döntő többsége „kisebbség” akar lenni, tehát valójában a kisebbség már a többség. A mai, hagyományos többségnek buknia kell, s a világ szép lesz és szivárványszínű.

A liberális rasszizmus másik változatát kulturális rasszizmusnak nevezném. Ezt nem faji-etnikai előítélet jellemzi, hanem egy mélységes megvetés azokkal szemben, akik nem fogadják el a mai, torzult liberalizmus világszemléletét és életfelfogását. Meg is kapják a bélyeget: ők a nem modernek, nem követik a szent és imádott Nyugatot, ők az elmaradottak, a szegényháziak, a suttyók és a bunkók. A provinciálisok. Az atavisztikusok. A bugrisok. A mucsaiak. A műveletlenek, az ostoba plebs.

Nos, ezt a kulturális rasszizmust elitista rasszizmusnak is nevezném, a magukat kiválasztottnak tartók előítélete ez a többséggel szemben, egyfajta végtelenül gőgös és pökhendi magatartás, amely csípőből lenézi azokat, akik nem tudnak felemelkedni az ő nézeteik magaslatába.

Nálunk az SZDSZ elitjére volt leginkább jellemző ez a fajta magatartás, ők terjesztették el az országban az elitista fennhéjázásnak azt a formáját, amitől kirázta az embert a hideg, ha találkozott vele. Jómagam nemcsak hogy Lenint láttam a mauzóleumban, de találkoztam emberközelben olyan figurákkal, mint Magyar Bálint, Pető Iván, s elmondhatom, hogy róluk és még néhány szabad demokrata társukról tényleg az elitista gőg szobrát lehetne megformázni.

De ebbe a körbe tartozik például Bernard-Henri Lévy francia filozófus, aki a brexittel kapcsolatos népszavazás után azt írta, hogy a tudatlanság győzött a tudás felett, a pitiánerség a nagyság felett, s a brexitre szavazó briteket keresetlen egyszerűséggel bunkóknak, hülyéknek, hőbörgőknek és tudatlanoknak nevezte. Vajda Mihály is írt hasonló kirekesztő sorokat a magyar választókról, s ebbe a sorba helyezendő a párbeszédes Szabó Tímea is, aki lazán azt állította, hogy Orbán és haverjai nem járnak színházba.

A mai nem liberális liberálisok a nemzeti szuverenistákat támadják a rasszizmus vádjával, de ezek ellen nem kell védekezni, mert az reménytelen és értelmetlen. Helyette el kell mondanunk, újra és újra, minden fórumon és minden nyilvánosság előtt, hogy a liberális rasszizmus, amely a társadalomfenntartó középosztály, illetve a hagyományos értékeket őrző tömegek ellen támad, a XXI. század legnagyobb veszedelme.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója