Magyarnak lenni életre szóló élmény

Egy egészséges nemzeti kultúrának sajátosnak és összetéveszthetetlennek kell lennie, saját kérdésekre saját válaszokat kell adnia.

Állampolgársági eskütétel a budapesti Operaházban. Vállalt magyarság Fotó: MTI–Marjai János

Van erre magyar válasz is Csurka Istvántól, aki a lényeget így határozta meg: „Egy egészséges nemzeti kultúrának sajátosnak és összetéveszthetetlennek kell lennie, saját kérdésekre saját válaszokat kell adnia.”

Cifrázhatnánk ezt jobban, de minek? Valaki vagy érti, vagy nem érti.

A tömegtársadalomban, a tömegkultúrában vonzó példaként felmutatni az eredetiséget, az egyediséget, a sajátosságot különleges bűvészi teljesítményt igényel. Ha még hozzáteszünk egy kis nemzeti identitást, hazafiságot, kész is a balhé.

Az új Nemzeti alaptanterv (NAT) körüli vitában az oktatási kormányzat mégis megpróbálja a lehetetlent. Vállaltan hazafias a javaslat – áll a sokadik közleményükben, amire nyilván mindenki, akiben van egy kis nemzeti érzés, próbál bólogatni. A másik oldalon pedig a tömegtársadalom termékétől, Nyáry Krisztiántól a bolsevizmus szellemi örököseiig, a Magyartanárok Egyesületéig mindenki hőzöng, lázong, karattyol, raccsol, biflázik. Az egész közéletünk olyan lett, mint egy Rejtő Jenő-i kocsma. Az érvek csak arra kellenek, mint az alku a Brian élete című filmben.

Egy kicsit távolról sokak számára ez az egész hazafiság egy kényszerzubbonynak tűnik. A társadalom egyik része azért szurkol, hogy sikerüljön ráerőltetni a még hazafiatlan fiatalokra, a másik oldal azért, hogy ne.

Viszont egy jogos kérdés mégiscsak felmerülhet mindenkiben: miért kell hazafiság a NAT-ba, ha nincs a kultúrában? Ha a nemzeti öntudatot akarjuk erősíteni az oktatásban, akkor miért nem tesszük ezt a kultúrában is? Ha semmilyen nemzeti öntudat nem kell ahhoz, hogy valaki egy kulturális intézményt vagy kultúrpolitikai célokat irányítson, miért kelljen egy tanárnak? Kínos és kellemetlen kérdések, jobb, ha most nem feszegetjük ezeket.

Ugye azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy bármilyen nemzeti alaptantervvel hazafiságra lehet nevelni a fiatalokat?

Az én kedvenc Jókai-regényem ma is A lőcsei fehér asszony című könyv, alig van olyan év, hogy ne olvasnám el. Természetesen ez sem szerepelt az alaptantervben. A könyv egy kis epizód abból a világból, amit ma már megérteni sem lehet. A magyarul egy szót sem beszélő felvidéki bányavárosok német polgársága a magyar szabadság mellé áll az osztrákokkal szemben. Mai ésszel felfoghatatlan. Sőt nemcsak eszmeileg támogatták, hanem finanszírozták is a nagyságos fejedelmet. Katonaként pedig tótok, románok, rutének tömegei sorakoztak a magyar szabadság zászlajai alá. Nem kényszerítette őket senki. Nem kaptak magyar hazafias oktatást, sokuk még írni-olvasni sem tudott, a zsoldra sem futotta, fogalmuk sem volt arról, mi az Esterházy-féle „minőség”. Akkor mégis miért?

A sváb Herczeg Ferenc sokáig egy szót sem tudott magyarul, mégis az egyik legnagyobb magyar íróvá vált. Mindszenty József, Prohászka Ottokár a magyar élet, a magyar létparancs, a magyar megmaradás legnagyobb harcosai lettek. Más nemzeteknél is van hasonló folyamat, de nálunk mégis kiemelten sokan érezték azt, hogy nekik Magyarország az első, a Szent Korona áll mindenekfelett. Persze mindezt nem így konkrétan vagy nem mindenki fogta fel ilyen egyértelműen.

Igen, mert magyarnak lenni életre szóló élményt jelentett, világraszóló teljesítményt. Volt ebben a nemzetben valami olyan vonzó mágnesesség, amihez jó volt közeledni, amit jó volt magukévá tenni. Más is meg tudta élni, át tudta érezni a mi örömünket, mert a hazaszeretet érzelem is, ahogy a szabadságvágy is. Nem voltunk egy vérből valók, de egy helyen éltünk, a Kárpát-medence szent földjén. Itt élnünk, halnunk kell; a magyar létparancs más népeknek is az életösztöne lett. Nem erőszakoltuk rá senkire a fájdalmunkat, nem telepedtünk rá mások kultúrájára, nem akartuk elpusztítani mások értékeit. A XIX. században minden megváltozott, pont amikor az akkori balliberális erők megkezdték az oszd meg és uralkodj nevű pokoli játékukat.

Az elmúlt évtizedekben pedig a magyar társadalom és tevékenysége sokkal inkább hasonlít alanyokra és állítmányokra, mint értékrendi közösségre.

Tudatunkban, már alig pislákoló életösztönünkben még ott van a nemzeti identitás, ezért ennek a megemlítését is tabusítani kell. Pontosan ez a balliberális hisztéria háttere.

Ez viszont jó alkalom arra, hogy szerkezeté­ben gondoljuk át az egész oktatást, amelynek legfontosabb alapja az oktatók anyagi és erkölcsi megbecsülése, kiemelten fókuszálva az óvodai pedagógusokra és tanítókra. Szakmai és társadalmi párbeszéd formájában rengeteg ügyben kezdeményezőként lehet fellépni, például: az irodalmat kronológiai sorrendben vagy tematikában oktassák, hatékony-e az integrált oktatás, be tudják-e tartani az erre vonatkozó törvényeket? Miért fontosabb a felzárkóztatás, mint a tehetséggondozás? Szükség van-e kötelező matematikaérettségire? Mivel lehet csökkenteni a pedagógusok adminisztrációját?

Meddig terjedjen a szülő hatásköre? Betiltsák-e az iskolákban az okostelefonok használatát? Hosszasan folytathatnám, de ezekben a kérdésekben nem én vagyok a legilletékesebb.

Ha ezután is a balliberális oldal tematizál, akkor továbbra is harci terep lesz az oktatás, amelynek következményei abszolút beláthatók.

Megalapozni, vonzóvá tenni a magyar életérzést és világlátást nem elsősorban az oktatás feladata. A fiatalok megszólítása elképzelhetetlen az élményekre épülő vizuális művészeti kultúra nélkül. Egy fiatalnak mintára, példaképre van szüksége – és hitelességre. De nem csak ezekre. Nézzünk körül a saját házunk táján is: milyen a családi életünk, foglalkozunk-e eleget a gyerekeinkkel, unokáinkkal? Vagy rábízzuk arra, hogy a telefon és a tablet nevelje fel őket? Erősítjük-e a közelünkben lévő közösséget vagy csak valamelyik közösségi oldalon heveskedünk?

Minden évszázadban a magyarságélményt egy lelkekre ható közös mondanivaló, egy fontos ügy testesítette meg. Ez volt az a középpont, ami magához vonzott mindent. Ebből táplálkoztunk utána évtizedekig. Most is szükség van erre, ha tovább akarunk magyarként létezni.

Elég a védekezésből, a meghátrálásból, mert csak így érthetjük meg igazán, hogy magyarnak lenni életre szóló élmény.

A szerző újságíró