Egymásba kapaszkodunk

Most még a kálváriánkat járjuk, de hiszem, mielőbb helyére billen a világ, hisz van egy Rendező odafönn.

Fotó: MTI

A világ, amelyben most vagyunk, tényleg ijesztő, de figyeljük a veszteglő jelent, milyen mentsvárat kínál nekünk. S vajon hol találjuk a remény kapaszkodóját? Kölcseynél én mindig találok. Nincs olyan drámai pillanata az életnek, amelyről a költő ne adott volna útmutatót. Hallgasd csak! „Mennél fenyegetőbb állást vesz a rossz, annál szorosb kapcsolatba teszik a jók egymással magokat; s közöttök az emberiség annál tisztább világításban mutatkozik […] Nézd keresztül az évkönyveket, s valld meg: ha az erénynek emberi erőt felülhaladni látszó jelenetei nem ilyenkor tűnnek-e fel legsűrűbben?”

Kapaszkodónk lehet az egri példa is, melyben a „vírus” – a vár­ostromra készülő százezres török horda – vicsorítása csak elszántabbá gyúrta a kétezres védősereget. Nemzetté.

Arról a különös adományról akarok írni, ami e szörnyű napok által elnyerhető.

Minél zordabb a világ, annál jobban összezár az ember, annál puhábbnak érzik az otthoni fészek. Egymásra talál a család. Az ember behúzódik a maga vackába, az övéi mellé, lámpát gyújt, meleget csinál, apró dolgokról beszél a párjával, rendet tesz az íróasztal fiókjában. Belelapoz a Bibliába. Körbenéz, magába mélyed, elmereng az elszaladt éveken. Megáll, szerelvényt igazít, utoléri magát. Ráébred, hol a helye. Erre biztosan jó ez a mostani eltorzult idő, a parancsba kapott magány. Az élet teljességének megértéséhez merengéseken keresztül visz az út, hogy ne csak a rengeteg erdőt lásd, hanem benne a fákat is, az ágakat, leveleket… Hogy megbecsüld az egyszerűt, amin eddig csak úgy, szenvtelenül átléptél, a kályha melegét, a ház oltalmát.

Egymásba kapaszkodunk, még ha most csupán lélekben is. Este az ablakhoz lépve tapsolunk a kórházban, betegágyak mellett küzdő gyógyítók előtt. (A székelyek harangzúgással tisztelegnek az övéiknek.) Most mindenki adni akar: zenét, verset, mosolyt. Legfőképpen hitet. Olyat is fölfedezünk ilyenkor, amit máskor nem. Egymást. Önmagunkat. Mint negyvenötben, az ostrom után, amikor a rémült hónapok óvóhelyélete eggyé faragott minden túlélőt. Amikor mindenki segített a másikon, ahogyan csak tudott. Mire is képes a csupasz élet öröme! Előttem ilyenkor Szabó Magda Abigél-filmje jelenik meg, amikor a kiközösített Gina az óvóhelyi rémület kellős közepén mindent elfelejtve, mindent félrelökve leánytársai lába elé borul. És a haragosok visszaölelik. Mert a lelkünk legmélye patyolattiszta.

Néha kell, hogy távolabbról nézzük a jelent, mert a közeli szemle torz, félrevezető, olykor megijeszt. Most itt az alkalom. Ahogyan a tengert is messziről kell néznünk, ha gyönyörködni akarunk benne, hisz közelről csak hullámot, örvényt meg kiálló sziklazátonyt látunk, azt, ami elriaszt. A tenger, az egész, ami hajózni hív, sokkal több ennél.

A világmindenség körforgásában a katasztrófák réme is benne van, nem bújhatsz el előle, hiába szaladnál bárhová. És tudnod kell, úgy már biztosan nem lesz, ahogyan előtte volt. A valóság váratlanul szokott színre lépni, ilyen a természete. Innen kezdve újraértékelődik minden. Ha eltakarodik a baj, mennyi témát kínál ez majd íróknak, filmrendezőknek! Nem az íróasztalnál kell kiötleni a drámát, lám, tálcán nyújtja azt az élet. (Pár napja írtam: ilyenkor döbbensz rá, hogy kétféle ember áll előtted: a bajban összezáró és a bajból hasznot remélő. Éles a mezsgyehatár, köztes mező nincs – vagy itt állsz, vagy odatartozol. Igen, ilyen egyszerű. Az egyik az életért harcol, a másikat a háború robaja élteti.)

„A hajnal attól szép – énekli Zorán –, hogy minden éjben ott lapul az örök sötétség.” Hogy hol van még a hajnal, karnyújtásnyira vagy kicsit távolabb, nem tudhatjuk. De már a nagyhétben vagyunk, mögöttünk a virágvasárnap. A feltámadás közeleg, a sziklasír bejárata elől elgördül a kő, hogy ünnepelhessük. Most még a kálváriánkat járjuk, de hiszem, mielőbb helyére billen a világ, hisz van egy Rendező odafönn. Furcsa és ijesztő lesz ez a húsvét, de ne hagyjon el a hitünk! Ha Krisztus föltámadott, a hit sem veszhet el.