Egy kétéves kislány élete

Egy ember akkor sem válhat szörnyeteggé, ha múltbéli szenvedések okán sérelmek érik.

Bayer Zsolt Fotó: Katona_Vanda

Kiváló példája ennek egy momentumos nyakratérdelő legutóbbi megnyilvánulása, amely szerint bizonyos kor után korlátozni kellene a szavazati jogot. Érdekes és árulkodó, hogy ha már ezen gondolkodunk egyáltalán, akkor a miféle emberek máshogyan korlátoznák a szavazati jogot. Például úgy, hogy akinek gyermeke van, annak a szavazata kettőt ér. Vagy felemelnénk 18 évről legalább 21 évre a nagykorúságot, hogy ne szavazhasson azonnal minden momentumos, nyakratérdelő hülyegyerek. A témában kiváló írás olvasható a 888.hu-n, ajánlom a momentumos nyakratérdelő figyelmébe is, mert bizony annak idején Adolf Hitler pártjának és a német kommunista pártnak volt a legifjabb szavazóbázisa, míg a sok „bigott”, keresztény nyugger meg boomer már akkor sem értette az idők szavát (Na, ki nyert volna kétharmaddal választást, hogyha csak a fiatalok szavazhattak volna? Békési Marcell, július 22., 888.hu).

S nemcsak az nem érdekli őket, hogy mindig ugyanaz a vége, de az sem, mi történik addig, ameddig eljutunk mindig ugyanoda. Ők tökéletesen egyetértenek Joszif Sztálin elvtárs azon kijelentésével, miszerint ahol gyalulnak, ott hullik a forgács. Most éppen a „fehér” kultúrát, a „fehér civilizációt” kell legyalulni. Ami nem megy másképpen, csak a fehér emberek gyalulásával együtt. S ha kell, akkor kétéves kislányok nyakára térdelnek. Hiszen csak a forgács hullik…

Képzeljék el, mi történne a világ nyilvánosságának széles tereiben, ha egy fehér férfi térdelne rá egy fekete (arab, latino stb.) gyerek nyakára s írna a kép alá egy ilyesféle szöveget. Tudják, mi történne? Persze hogy tudják! A mostani üvöltő csönd mindennél ékesebben bizonyítja, hogy ők, akik magukat liberálisnak és baloldalinak vallják, talán iszonyodnak ettől a képtől, de hallgatnak róla, mert az „eszme” ismét fontosabb, mint az ember. Nekik mindig az „eszme” volt a fontos, így épültek fel a világ legiszonyatosabb gulágjai, kényszermunkatáborai, halálgyárai, miközben másról sem beszéltek, mint az emberi egyenlőségről és méltóságról. Ami amúgy nem létezik, csak a születés pillanatában és a törvény előtt. S akik leginkább hangoztatják és hangoztatták a múltban az emberi egyenlőséget, szabadságot és testvériséget, azok irtották ki mindig a legtöbb embert.

Ön, kedves olvasó, nem egyenlő azzal az emberrel, aki ott térdel annak a kétéves gyereknek a nyakán. Nem egyenlő azokkal, akik gyerekeket, anyákat, rendőröket – bárkit – megöltek az elmúlt hónapokban, akik fosztogatnak és rabolnak, autonóm területeket jelölnek ki maguknak, s akik most is azt hangoztatják, hogy ők egyenlők. Sőt már nem is ezt, hanem hogy ők egyenlőbbek. S megtehetik, valamiféle múltbéli szenvedések okán.

Nézzék meg a tekintetét, az arcát annak az embernek ott, aki térdel a kislány nyakán. Megnézték? Helyes. És akkor most mondják ki jó hangosan: nem, az az ember nem egyenlő velünk. Nincsenek velünk azonos jogai, főleg nincsenek többletjogai. Amikor megszületett, egyenlő volt bármelyikünkkel, ám azóta eljátszotta az egyenlőséget. És azt is mondják ki jó hangosan: nem érdekel, mitől és miért lett ezzé. Ugyanis ha minden egyes Homo sapiens szörnyeteggé válna, mert sérelmek, bántalmak, méltánytalanságok érték élete során, akkor mindenki szörnyeteg lenne ezen a bolygón. Ám az embert mégis az választja el a közveszélyes ösztönlényektől, hogy képes felülemelkedni sérelmein, és mégsem válik szörnyeteggé. Itt dől el, kinek mennyi joga van. Mennyi marad.

A magát liberálisnak és baloldalinak valló része világunknak ezt tagadja. Ők is iszonyodnak attól az embertől ott a képen – nem mindegyik, de a többségük talán igen –, de felmentik az „eszme” nevében és okán. Egy kicsike, kétéves kislány élete is csak forgács ugyanis. S aki a nyakán térdel, az szerintük nyilván a körülmények „áldozata”, akit meg kell érteni s akit támogatni kell. Ideje kimondanunk: nem kell megérteni és nem kell támogatni. Egyiket sem. Egyszerűen ki kell iktatni a társadalomból. Ki kell iktatni, meg kell szüntetni, fel kell számolni, el kell takarítani. Mindegyiket és azonnal.

Hiába várjuk, hogy a „forradalom” majd felfalja saját gyermekeit. Ma már erre sincsen semmim esély. Danton még mondhatja Robespierre-nek Madáchnál a kilencedik színben: „Magam teszem le a fegyvert – elég volt. – / De ím ezennel felszólítalak, / Hogy három hó alatt kövess ez úton. – / Bakó, ügyes légy – órjást vesztesz el.”

Igen, a Párizsi szín is egy haláltánc, de van valami heroizmusa. Aztán jön London, a másik haláltánc, s a heroizmus oda. S ne feledjük, a végén mindenképpen Napóleonnak kell érkeznie, hogy rendet tegyen. Ma már persze London is hősiesnek tűnik. Ma már ők térdelnek kétéves kislányok nyakára, s ettől hiszik el önmagukat, ettől hiszik el, hogy van bármiféle értelme a létezésüknek. Holott valójában nem csinálnak mást, mint eszkimóként vakogják a földön tekergőzve: „– Szomszédimat, igaz, / Agyonverém már mind, de hasztalan, / Mindég kerülnek újak; s oly kevés / A fókafaj. – Ha isten vagy, tegyed, / Könyörgök, hogy kevesb ember legyen, / S több fóka. –”

S már Istenben sem hisznek.