Időutazás John F. Kennedy elnökkel

Az igazi kérdés az, hogy vajon Kennedy elnök demokrata politikus lenne-e ma?

Kennedynek élete 46 évében háromszor adták fel az utolsó kenetet Fotó: Handout . Forrás: Reuters

2012-ben, két évvel a második Orbán-kormány megalakulását követően lehetőséget kaptam arra, hogy az ENSZ-közgyűlés titkos szavazásán megmérettessem magamat mint emberi jogi szakértő, a témában szerzett doktori fokozattal és nemzetközi intézményekben szerzett tapasztalatokkal felvértezve. Megválasztásomat megelőzően több mint száz diplomatával találkoztam, akik később államaik képviseletében leadták a szavazataikat. Ekkor John F. Kennedy szlogenjével kampányoltam, amelyet az Észak-dakotai Egyetemen mondott el 1963 szeptemberé­ben, és magyarul körülbelül úgy hangzik: „A dolgok nem csak úgy megtörténnek, hanem tennünk kell értük.”

Óhatatlanul felmerülhetett a kérdés, hogy miért őt választottam szakmai kampányom figurájának, amikor az Egyesült Államok egyetlen katolikus és egyben egyik legnépszerűbb, leginkább csodált elnöke demokrata volt? Azóta a dakoták vidéke is a rasszizmus ügyétől hangos: a napokban egyes indián vezetők követelik George Washington, Thomas Jefferson, Abraham Lincoln és Theodore Roosevelt elnökök arcképének eltávolítását a nemzeti szimbólumnak tartott Rushmore-hegyről. Hogyan vélekedett volna erről Kennedy?

Az igazi kérdés az, hogy vajon Kennedy demokrata politikus lenne-e ma? Nézzünk néhány témát, amelyek alapján ez a vita eldönthető a mai politikai törésvonalak mentén, ha lehet egyáltalán ilyet tenni.

Kezdjük a manapság mindenkit foglalkoztató faji megosztottság ügyével, amely már-már lángba borítja Amerika egyes vidékeit. Kennedy határozottan, elvi éllel ellenzett minden faji kvótát, és úgy vélte, hogy azok kontraproduktívak. Véleménye szerint a múltat nem lehet újraalkotni, ehelyett a jelenben kell megtenni minden tőlünk telhetőt, hozzátéve, hogy az amerikai társadalom túlságosan sokszínű ahhoz, hogy elkezdjék bőrszín alapján felosztani, mert az csak még jobban megosztaná az embereket.

Folytassuk az adózással! Ma már szinte hihetetlen módon Kennedy megveszekedett támogatója volt az adócsökkentésnek, keményen kiállva amellett, hogy a családoknál és a vállalkozásoknál kell több pénzt hagyni. Egyrészt hogy a családoknak nagyobb bevételük legyen azért, hogy például új autót tudjanak venni maguknak, másrészt hogy a vállalkozásoknak is magasabb profitjuk legyen, hogy növekedhessenek, fejleszthessenek és még több embert foglalkoztathassanak – ezt hangsúlyozta röviddel a halála előtt a nemzethez idézett beszédében.

Nézzük a külpolitikát! Sok vita dúl manapság, hogy a háborús „héják” vagy a „puha erőben”, azaz a diplomáciában és a nemzetközi szervezetekben hívő „galambok” garantál­ják-e leginkább egy nemzet biztonságát. Bármit is gondolunk ezekről az irányzatokról, Kennedynek nagyon kemény elvei voltak: a kubai rakétaválságnál nem habozott megsemmisítő erejű támadást kilátásba helyezni Kuba ellen a blokád meghirdetését követően, amennyiben a Szovjetunió nem szereli le és távolítja el azonnal a titokban telepített nukleáris rakétáit a közeli, „szomszédos” kommunista országból. Kennedy krédója egyértelmű volt: a béke csak úgy őrizhető meg, ha egy ország katonailag erős és nem mernek kikezdeni vele, ugyanakkor önmagában a támadó erővel nem hozható létre tartós béke sem. 1961-ben azt mondta, hogy „Amikor az erőnk kétségkívül meggyőző, csak ekkor lehetünk biztosak abban, hogy a katonai erő alkalmazására nem fog sor kerülni.”

Kennedy olyannyira támogatója volt az erős hadseregnek, hogy ő maga jelentette be, az Egyesült Államok dollármilliárdokat áldozva embert küld a Holdra – de nem azért, mert a csillagos-sávos zászló szépen mutatna a Holdon, hanem azért, hogy demonstrálja a technológiai fölényt, ami vitathatatlanul sikerült is. Ha már fegyverek: Kennedy azon kevés elnökök közé tartozott, aki a híres-hírhedt fegyverlobbi-szervezet – The National Rifle Association of America – tagja maradt élete végéig, amely a fegyverviselés legfőbb szorgalmazója és védelmezője Amerikában. Sőt egy másik beszédében hangsúlyozta a fegyveres polgárőrök fontosságát, akiket az elnök a szabadság egyik legfőbb őreinek és letéteményeseinek tekintett. El nem tudom képzelni, hogy ő maga hagyta, támogatta volna azt, hogy az utcákon és a magánbirtokokon fegyveresek akadálytalanul és jogtalanul grasszálhassanak és fosztogassanak, követelve a rendőrség feloszlatását!

A legérdekesebb azonban az abortusz témaköre. Kennedy halála után tíz évvel született meg az abortuszt teljes mértékben liberalizáló Roe versus Wade-ügy, amely két szempontból is érdekes. (Abba most nem kívánok belemenni, hogy az ügy egyik kulcsfigurája, a hatvanezernél is több abortuszt elvégző orvos, Bernard Nathanson, aki szállította a statisztikákat, életrajzi könyvében évekkel később elismerte: hazudott a legfelsőbb bíróság megtévesztése és a jogi győzelem érdekében.)

Bár akkoriban ez nem volt központi téma, Kennedy ellenezte a feltétel nélküli abortuszt és különösen a Japánban akkoriban tapasztalt gyakorlatot, amelyet a népességszabályozás egyik eszközének tartottak. Másrészt az általa a legfelsőbb bíróságba jelölt Byron White volt az egyik bíró (a kettőből), aki ellenezte a teljes liberalizációt, amely kérdés egyébként 7:2 arányban dőlt el. Van olyan vélemény, hogy az abortusz elsősorban a kisebbségek születésszabályozó eszköze, és az ítélet végeredményképpen csökkentette a bűnözést azáltal, hogy kevesebb szegény sorsú gyermek született meg, amit viszont mások vitatnak, mondván, hogy a bűnözés valójában azért növekedett, mert általában egyre több fiú apa nélkül nő fel, ami a fekete családok különösen az 1950-es évek óta történő, egyre gyakoribb szétesésére vezethető vissza. A hivatalos statisztikák szerint egy biztos: a 2016-os adatok alapján az abortusz a fekete nők körében a legmagasabb az Egyesült Államokban (a 15–44 éves korosztályban 25 terhességmegszakítás jut ezer nőre), míg a fehér nők körében sokkal alacsonyabb (6,6) ez a szám.

Hipotetikus kérdés, hogyha Kennedy túléli a dallasi merényletet 1963 novemberében, ellenezte, támadta volna-e 1980-ban a republikánus ikon Ronald Reagan elnökjelöltségét? Az 1911-es születésű Reagan életének nagy részé­ben demokrataként definiálta magát, pont nagyjából Kennedy haláláig, amikor 1962-ben belépett a Republikánus Pártba. Amikor azt kérdezték tőle, hogy miért hagyta el a Demokrata Pártot, amelynek hollywoodi színészként az 1930-as évek óta a szimpatizánsa volt, és a háborús elnök, F. D. Roosevelt volt egyik példaképe, azt felelte, hogy nem ő hagyta el a demokratákat, a Demokrata Párt hagyta el őt.

Kennedy fentebbi szlogenjét idézve zárom írásomat, amit magyarul kevésbé lehet elegánsan lefordítani, így most eredeti nyelven írom le, mert ez igaz a jelenlegi felfordulásra is: „Things do not happen, they are made to happen.”

A szerző tudományos főmunkatárs (NKE), miniszteri biztos, ENSZ-szakértő