Nézzük a külpolitikát! Sok vita dúl manapság, hogy a háborús „héják” vagy a „puha erőben”, azaz a diplomáciában és a nemzetközi szervezetekben hívő „galambok” garantálják-e leginkább egy nemzet biztonságát. Bármit is gondolunk ezekről az irányzatokról, Kennedynek nagyon kemény elvei voltak: a kubai rakétaválságnál nem habozott megsemmisítő erejű támadást kilátásba helyezni Kuba ellen a blokád meghirdetését követően, amennyiben a Szovjetunió nem szereli le és távolítja el azonnal a titokban telepített nukleáris rakétáit a közeli, „szomszédos” kommunista országból. Kennedy krédója egyértelmű volt: a béke csak úgy őrizhető meg, ha egy ország katonailag erős és nem mernek kikezdeni vele, ugyanakkor önmagában a támadó erővel nem hozható létre tartós béke sem. 1961-ben azt mondta, hogy „Amikor az erőnk kétségkívül meggyőző, csak ekkor lehetünk biztosak abban, hogy a katonai erő alkalmazására nem fog sor kerülni.”
Kennedy olyannyira támogatója volt az erős hadseregnek, hogy ő maga jelentette be, az Egyesült Államok dollármilliárdokat áldozva embert küld a Holdra – de nem azért, mert a csillagos-sávos zászló szépen mutatna a Holdon, hanem azért, hogy demonstrálja a technológiai fölényt, ami vitathatatlanul sikerült is. Ha már fegyverek: Kennedy azon kevés elnökök közé tartozott, aki a híres-hírhedt fegyverlobbi-szervezet – The National Rifle Association of America – tagja maradt élete végéig, amely a fegyverviselés legfőbb szorgalmazója és védelmezője Amerikában. Sőt egy másik beszédében hangsúlyozta a fegyveres polgárőrök fontosságát, akiket az elnök a szabadság egyik legfőbb őreinek és letéteményeseinek tekintett. El nem tudom képzelni, hogy ő maga hagyta, támogatta volna azt, hogy az utcákon és a magánbirtokokon fegyveresek akadálytalanul és jogtalanul grasszálhassanak és fosztogassanak, követelve a rendőrség feloszlatását!
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!