Szocializmusok, ha találkoznak

A szélsőjobboldali Jobbik és a baloldal hosszú menetelése az „ellenzéki egységig”.

Sok helyen megszületett a baloldal és a Jobbik különös házassága Fotó: Bach Máté

Az előbb említett történelmi távlatokat azért hátrahagyva a picit is idősebbek még emlékezhetnek arra, amikor a ma már Gyurcsányékkal és a szocialistákkal együtt menetelő-tüntető párt vezetői az Iráni Forradalmi Gárdát akarták behívni a magyar választások felügyeletére; amikor élő adásban küldték el a köztévé műsorvezetőjét Izraelbe, vagy amikor arról szónokoltak, hogy „Salamonéktól” gárdista nyelvbiztosok előtt letett nyelvvizsgát követelnek. Apropó, gárda. Igen, ez volt az a párt, amely hosszú évtizedek után először hozott létre Magyarországon paramilitáris egységeket, amely utána cigánysorokon masírozott, és amelynek uniformisában ugyanezen párt képviselői tették le a parlamenti esküjüket. De arra is emlékezhetünk – nem volt olyan régen, nyolc éve –, hogy a Jobbik akkori frakcióvezető-helyettese, mai EP-képviselője az Országgyűlésben követelte a zsidó származású képviselők és kormánytagok összeírását.

A még jobb memóriával rendelkezők pedig azt is felidézhetik maguk előtt – elég az elmúlt pár évtized hecckampányaira utalnunk –, hogy 1990 óta hányszor és milyen intenzitással ócsárolták, nácizták, fasisztázták az éppen regnáló jobboldali kormányok politikusait azok a balliberális politikusok és értelmiségi hullahordóik, akik ma vígan állítják be természetes szükségszerűségnek a Jobbikkal történő összefogást.

Hányszor rémisztgettek a „fehérterrorral”, hogy a Horthy Miklós újratemetésén megjelenő Antall-kormány tagjai valójában a „bitang úri rend” felélesztésén dolgoznak, hogy a Csurka Istvánnal „összekacsintó” első Orbán-kormány széljobbos puccsot fontolgat. Hányszor és hányszor írták le, kürtölték tele azzal a nemzetközi sajtót (is), hogy a Fidesz majd a Jobbikkal fog kokettálni; hogy valójában a Jobbik politikáját valósítja meg. Hogy hogyan rohantak tüntetni „Én is cigány vagyok!” táblákkal a nyakukban egy „rasszistának” kikiáltott jobboldali újságíró cikke után, vagy hogy hányszor vádolták a jelenlegi kormányt „szélsőséges diktatúraépítéssel”.

És lám-lám, már minimum jó két éve mást sem látunk, csak azt, hogy valóban összejött az „ellenzéki egység”, jobbikostul, gyurcsányostul, szabótímeástul. Egy hihetetlen, de mégis ismert történelmi modul alkalmazásával megvalósult, hogy a korábban zsidózók-cigányozók összefogtak a progresszió antiszemitizmus és rasszizmus ellen küzdő „hőseivel”. Hogy visszanyúljunk a történelmi képekhez: kicsit olyan ez, mintha a húszas évek végén Bethlen István ellen összefogtak volna Héjjas Ivánék meg a protonyilas erők az illegális kommunistákkal.

A mai magyarországi szélsőjobb és szélsőbal koalíciókötésének és a(z elképzelt) történelmi párhuzamoknak persze van közös képlete: mégpedig az, hogy az erkölcsöt és büszkeséget hírből sem ismerők a saját maguk által művileg kreált standardokat sem tartják be – ugyanis egyre elviselhetetlenebbé kezd számukra válni a hatalmon kívüli lét. („Standard” helyett eredetileg „elveket” akartam írni, de az azért már igen komolytalan lett volna.)

És ami még durvább, hogy a mitizált szakmaiságra mindig oly sokat adó „intellektuá­lis udvartartás” abszolút partner az alakváltó szellemi gimnasztikában. A legújabb sajtóetika szerint ugyanis az nem nácimosdatás, amikor az akkor még csak főpolgármester-jelölt Karácsony elmondja, hogy szerinte a zsidók parlamenti listázása nem nácizmus. Az sem antiszemitizmus, amikor a Momentum szakmányban gyalázza Izraelt – pedig úgy tanultuk a kilencvenes években, hogy az „Izrael-ellenesség a legújabb anticionizmus” –, ahogy nyilván az sem méltó említésre, hogy a kérlelhetetlen antifasiszta Gyurcsány Ferenc pártjának polgármestere hosszú, megfontolt mondatokban értekezik arról, hogy Adolf Hitlert nemhiába választotta az év emberének a Time magazin 1938-ban, hiszen addigra annyi érdeme volt már Németország felvirágoztatásában.

És ahogy továbbra is minden áldott nap olvasunk valamit a független-objektív médiában arról, hogy éppen melyik fideszes politikus, jobboldali újságíró, blogger vagy elemző eszközölt valamilyen, a „legrosszabb vészkorszakra emlékeztető, áthallásos” utalást, azzal párhuzamosan teljesen természetesnek állítják be, hogy ma már a Jobbik, a DK, az MSZP és a Momentum meg a nem tudom kicsodák „együtt” alkotják a „rendszer ellenzékét” – és hogy ez milyen jó, és hogy csak így, közös miniszterelnök-jelölttel, közös listával, közös képviselőjelöltekkel dönthető meg ez a csúnya, autoriter rezsim.

A nulla morállal operáló és szerintem fake news gyártósorokat üzemeltető liberális nyilvánosság kritikátlanul elfogadta hát a szélsőjobb és a szélsőbal legújabb kori összeborulásának magyar verzióját. Ez maga a hírhedt és sokat emlegetett kettős mérce megtestesülése, így intézményesül szemünk láttára a „mi rasszistánk nem rasszista” tétele. „Zsidóztál, cigányoztál? Ejnye, nem szeretlek! Ja, hogy te is utálod Orbánt és hatalomra akarsz kerülni? Akkor mellettünk a helyed! Tudom, tudom, nem is úgy gondoltad te azt a listázást!”

Úgy tesznek, mintha nem éreznék az iszonyatos ellentmondást, pedig szavaknál sokkal többet hallgatnak el: saját, valódi mivoltukat. Vagy igazából ez lenne az? Ez a dünnyögés? Ja, ez csak egy régi-új mese: a fasiszta kommunizmusé.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója