Kényszeres szabadságmánia

Mi rejlik a liberális pszichohatalom jóemberkedése mögött? A szabadság álcája alatt hízeleg a pszichének.

Carola Rackete kapitány állítja, csak életeket akart menteni Fotó: Guglielmo Mangiapane Forrás: Reuters

Ez az a korszellem, amire az elején utaltam, ami nem a valamiért való, hanem a valamitől való szabadságot preferálja. Szabadság a korlátoktól, a határoktól, a teremtés adta „bezártságtól”, meg- és felszabadulás a tekintély, emancipálódás a természet adta keretek alól. Ez a szabadságképzet az ember egyre növekvő és szerinte potenciálisan végtelen hatalmába veti hitét, és fő szabályként sulykolja, hogy az ember minden tekintetben képes irányítani a körülményeket, vágyaival – pontosabban azok kiteljesítésével – pedig átformálhatja a világot.

Lényegében azzal kecsegtet, hogy megszabadít minket a tér, az idő és bármiféle, „társadalmi konstrukcióként” beállított identitás terhei­től.

Azon nagy, liberális „társadalmi ügyek” mögött, amelyek joggal borzolják a konzervatív kedélyeket, a szabadság ilyetén képlete áll.

Bármennyire is használnak mindig aktuá­lisan emberi jogi érvelést, hivatkoznak (igen szelektíven) az általános emberi méltóságra, a korlátoktól mentes, önkiteljesedésre fókuszáló szabadságképlet előbb-utóbb, mint egy csúszós lejtő, a „mindenkinek mindenhez joga van” mezejére vezet el. Egy homoszexuálisnak joga van házasodni és/vagy gyermekeket örökbe fogadni, a férfinak joga van magát nőként, a nőnek magát férfiként definiálni – vagy bármelyiküknek magát valamely aktuá­lisan „felfedezett” genderrel azonosítania –, a nőnek joga van az abortuszhoz, a drogosnak a droghoz, a migránsnak az illegális határátlépéshez, az éppen rossz kedélyállapotban lévőnek (a gyermeknek is) az eutanáziához, sőt: a gyermeknek joga van nemet mondani a szülőnek. Hiszen szabadságában áll – és amit lehet, azt kell is.

Joggal érezzük és mondjuk persze, hogy ez egy új típusú diktatúra – semmivel sem jobb, mint amely ellen ’56-ban küzdöttünk. Valamiben azonban mégis más, hiszen hittételei, (a)morális tanítása úgy válik a közízlés részéve, úgy válik egyre szélesebb körben társadalmilag elfogadottá, hogy észre sem vesszük az agymosást, amelyet rendszeresen „érzékenyítésnek” hívnak – minél nagyobb a hatalom, annál csöndesebben hat, ugye. Ez a neoliberális „pszichohatalom” ugyanis (látszólag) pozitív, nem pedig negatív. Szabadságeszményét, a kényszerek és fegyelmezés alóli felszabadítását megengedéssel, ösztönzéssel, aktiválással, motiválással, optimalizálással adja el. A kényelmes és kreatív önmegvalósítás ígéretével férkőzik a bizalmunkba, kegyeinket keresve tesz minket függővé.

„Elcsábít, ahelyett, hogy tiltana” – írja az enyhe marxista beütéssel rendelkező, de a posztmodern, technicizált neoliberalizmusnak kiváló kritikáját adó Byung-Chul Han. A korábbi totalitárius rendszerekkel szemben tehát a megértés kulcsa esetünkben az, hogy ez a progresszív érzelemdiktatúra nem elfojtja a szükségleteket, a vágyakat, hanem éppen hogy fölkelti azokat. Látszólag kielégíteni akar, nem elnyomni.

Ezáltal tűnik barátságosnak, jóemberkedőnek, és ezért is nagyon könnyű és divatos azonosulni manapság az alapvetéseivel. Ma nem trendi és nem is „tudományos” azt mondani, hogy valami legyen korlátos, valaminek legyen határa, valamit zárjunk le, valami legyen véges. Ma a korlátlan, a határtalan, a nyitott, a végtelen az úr.

Az előbb említett dél-koreai származású gondolkodó azért is figyelemre méltó, mert roppant plasztikusan mutatja be ennek a szabadságeszménynek a valódi, rideg oldalát is. Ez a szabadság ugyanis szerinte „maga hív életre kényszereket. A lehet szabadsága egyenesen több kényszert teremt, mint amennyit a fegyelmezés kellje, a parancs és a tilalom kimond. A kellnek van határa, a lehetnek viszont nincs. Következésképp határtalan a kényszer, amely a lehetből származik.”

Ez a hatalomtechnika a szabadság álcája alatt tehát hízeleg a pszichének, szemben a „klasszikus” elnyomótechnikák fegyelmezésével, kényszerítésével vagy tilalomfáival. Egy kommunista vagy fasiszta diktatúra mindenkit megfigyelt és félelemben tartott, és így akart mindent tudni polgárairól – a neoliberális „okoshatalom” nem elhallgattat, sokkal inkább arra késztet, hogy folyamatos önkibontakozásunkat közöljük, kommunikáljuk, osszuk meg. Fenyegetés helyett lájkokat alkalmaz – így is a magánélet teljes „transzparenciáját” éri el. A folyamatos önmegvalósítás szabadságából kényszer, követelmény lesz – lásd a genderideológia törvényerőre emelését –, és aki ezt nem fogadja el, az nem lesz érdemes semmiféle szabadságra.

A liberális korszellem és a napi politikai viták megértéséhez is elengedhetetlen tehát annak felismerése, hogy amit ma „liberális demokráciaként”, „emberi jogokra épülő jogállamiságként” árulnak, az se nem „tudományos”, se nem „szakmai”, se nem „civil”, hanem egy ideológiai (mester)mű. Okosnak, barátságosnak, semlegesnek, függetlennek mutatja magát – de tudni kell, hogy politikailag ugyanúgy motivált, mint azok, akik vele szemben állnak, és akiket „politikai” testtartásuk ­miatt a „késsel-villával enni tudók” folyamatosan leminősítenek. A tudásnak ugyanis morális következményei vannak.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója