Merkel tizenöt éve kancellár

A politikus személyében nem egy stratégát, hanem egy ügyes taktikust tisztelünk.

Berlin, 2020. november 22. Angela Merkel német kancellár közös sajtótájékoztatót tart Olaf Scholz német pénzügyminiszterrel (a képen nem látható) a videokonferencia keretében tartott G20-csúcstalálkozót követõen Berlinben 2020. november 22-én. MTI/Reuters/AP/Hannibal Hanschke Fotó: Hannibal Hanschke

Angela Merkel 2005. november 22-én lépett először hivatalába és háromszor választották újjá. Dicséretes egy ilyen fegyvertény a demokrácia rotációs világában. Adja magát a kérdés: Euró­pa szemszögéből milyen gyorsmérleget vonhatnánk le ebből? Ha belelapozunk a hangadó európai sajtóba, néhány kivételtől eltekintve dicshimnuszokat olvasunk róla. Ez nálunk sem volt másképp: 2015-ben az ellenzéki sajtó félistennek kijáró hódolattal fogadta. Merkel magyarországi látogatását elemezve a Magyar Narancs azt próbálta kiötölni, hogy a színfalak mögött miként leckézteti a magyar miniszterelnököt a világ „legbefolyásosabb nője”. Ilyen sajtóvisszhang mellett mintha Teréz anyáról szólna az évforduló.

Ez elég meglepő, mert érdemeivel a második világháború utáni hét kancellár közül talán csak Kurt Georg Kiesinger urat utasítja maga mögé. Merkel személyében nem egy stratégát, hanem egy ügyes taktikust tisztelünk. S mint ilyen, döbbenetes stratégiai hibákat követett el, nemcsak országa, hanem Európa terhére is. Csak két példát említenék: a 2011-ben történt fukusimai atomerőmű-baleset után – a zöld ellenzéki pártra is figyelve – politikai döntést hozott a német atomerőművek fokozatos leállításáról és a megújuló energiaforrások, különösen a nap- és szélerőművek radikális mértékű fejlesztéséről. Országa ennek ellenére mind­máig a szénre kénytelen támaszkodni, és az Európai Unió tíz legszennyezőbb szénerőműve közül hat Németországban üzemel.

A másik a migránsok meghívása volt, amellyel – akarva-akaratlan – illegális emberkereskedelmet támogatott állampolgárai megkérdezése és jóváhagyása nélkül, azok terhére. Majd ráerőltette a kvótaötletet a többi országra, szétosztva a törvénytelenül ideérkező, részben erőszakos embertömeget. Végül mégis arra fanyalodott, hogy egymaga – s ez már EU-s szemmel nézve is botrány – tárgyalgasson Recep Tayyip Erdoğan török elnökkel, láthatóan a megzsarolt és tovább zsarolható politikus helyzetéből.

A médiája és életrajzíróinak többsége a nagy pragmatikust látja benne, és ezt a képet rögzítették a brüsszeli konyhától távol étkező, de a politika iránt érdeklődő idegenekben is. Merkel a valóság talaján áll – szól a The New York Times, a The Guardian és a Le Monde verklije –, gyakorlatias, természettudományos a gondolkodása, és mivel az NDK-ból származik, ismeri a merev ideológia szörnyű következményeit. Ennek épp az ellenkezője igaz: Merkel egy tőrőlmetszett libertárius-liberális, annak minden következményével. A pusztító emberjogi ideológia végrehajtója. Minden gazdasági és szociális döntésével következetesen átszabta a német társadalmat. Apró lépésekben jogi követelménnyé alakította az emberjogi katekizmus szabályait. Mi több: a multikulturalizmus makacs élharcosává vált.

Népszerűsége a korszak romboló szellemiségéhez történő alkalmazkodásában keresendő: a konszenzuális döntések híve, a rábeszélő, terelgető politika megjelenítője. Az euró­pai embernyáj békésen legelészget a politikai­lag korrekt villanypásztor varázskörében, a hozzá hasonló nyájas pásztorok felügyelete alatt. De csak úgy ihatunk vizet a lépcsőzetes vályúkból, ha fél térdre ereszkedünk, és töröljük memóriánkból a vezérkosok ledöntött szobrainak emlékét. A merkeli konszenzuskeresés – a kölni szilveszter után – nem érdem: erre kényszeríti a német alkotmányos berendezkedés és a politikai intézmények működése. Meg a reductio ad Hitlerum angolszász ismételgetése. A korszellem egyébként nem más, mint az uralkodó és a kizárólagossá erőltetett ideológia.

Merkelnek nincs Európa-politikája. Több nem német közgazdász is szóvá tette már, hogy tevékenysége lényegében kimerül a német gazdaság érdekérvényesítésében. Vegyük már észre: ha Németországról van szó, akkor egyedül akar dönteni. Sehr gut, de miért olyan nagy gond, ha más kormányfők is ezt az utat próbálják járni? Akár úgy, hogy a jog adta vétóhoz folyamodnak! Nyomást gyakorol az Európai Bizottságra, hogy legyen olcsóbb a villamos energia ára, holott jól tudja, hogy a kevés francia versenyelőnyök egyike éppen az atomerőműveik által előállított villamos energia. Ergo: bezáratná ezeket, megszabadulva egy újabb euró­pai vetélytárstól, miközben piros pontokat gyűjtöget az ökozöld szín alatt parádézó újbaloldaltól. (Ha fázol, takarózz Greta Thunberg-poszterekkel!)

Így van ez a neolitikum óta: az erősebb mindenhol érvényesítette az akaratát. Csakhogy Merkel Németországa megelégszik a gazdasági hatalmával, több felelősséget nem vállal. Nem kér az európai hadseregből, mert azt a franciák vezényelnék, neki – történelmi okokból, reflexekből – az amerikai dominancia a jó, amelyiknek NATO a neve. Merkel amerikai atomvédelmet akar és nem franciát, azaz európait. Nem vállalt közösséget Párizzsal és annak hadseregével, amikor az beavatkozott Maliban a dzsihadisták ellen. Nem állt ki Emmanuel Macron elnök mellett, amikor nem is olyan rég a két NATO-tagállam – a török és a francia – hadiflottái farkasszemet néztek egymással a Földközi-tenger keleti felében.

Merkel nem elég kooperatív ahhoz képest, amekkora hasznot húz a német gazdaság az euróból – amely tulajdonképpen leértékelt német márka. Az EU miatt sem az olaszok, sem a franciák nem tudják leértékelni a pénzüket, hogy fel tudják venni a versenyt a német gazdasággal. Merkel mindent megtett, hogy Euró­pa félkarú óriás maradjon. Többek között ezért is imponál az angolszász médiának. Ünneplik a tizenöt évét: hatalmon maradása a demokrácia netovábbját jelenti, de Vlagyimir Putyin esetében ennyi idő már diktatúrának minősül. És van egy másik említésre méltó eredménye is: bevándorláspolitikájának köszönhe­tően 92

– úgymond – szélsőjobboldali (AfD-s) képviselő ül a parlamentjében, és visszatért a hétköznapokba az erőszak. A gazdaság menedzselésében vannak ugyan érdemei, de lényegében csak folytatnia kellett azt, amibe elődje a reformjai­val belevágott. Ebből a keletnémet tartományoknak túl sok köszönetük még mindig nincs.

A bevándorlás beüzemeltetésével Németország visszakényszerült a történelembe, amelynek során három élősködő szívja az európai adófizetők pénzét: az erőszakos határátlépők tömege, az atlanti civil szervezetek – akik a bevándorlás reklámügynökei –, és a Soros-féle világhálózat, a brüsszeli technokrácia segédletével. Az élősködők úgy dőzsölnek a megzsarolt Európa hátán, mint a – karikatúra szerinti – kiváltságosok rendje a meggörnyedt francia népen a forradalom előtt. Ennek a pandémia előtti pandémiának az elterjesztéséhez Merkel a támogatását adta, noha a túlélésért való küzdelmünket már a partvonalról fogja szemlélni – biztonságos távolságból.

Holtbiztos vagyok benne, hogy Helmut Kohl nem ilyen utódot képzelt el magának.

A szerző politológus, szerkesztő