Minden mindennel

Jogállamiság, migráció, multikulti, uniós pénzek – minden mindennel összefügg.

Az elvi alap tehát az, hogy az unió ezen hatáskörrészekből áll össze, de saját maga nem szuverén. Nem szövetségi állam, nincs önálló szuverenitása, nincs „saját” démosza (népe) sem. Kicsit inkább olyan ez, mintha mindenki egy nagy, kollektív társasjáték kedvéért beadna a közösbe a maga kirakósából egy darabkát, hogy azok így adjanak ki valami újat – azonban ha egy résztvevő kiveszi a darabkáját, máris nem beszélhetünk „egészről”, ha pedig mindenki visszavenné, olyan, mintha soha nem is lett volna kirakós. De a lényeg: a tagállamok közösen, egyhangúan döntenek, a vétó (például költségvetési kérdésekben) ebből a logikából fakad.

Apropó, költségvetési ügyek – a „másodlagos mondás” ehhez kapcsolódik. Azon túl, hogy úgy általánosságban Brüsszel diktál, konkrétan azt diktálja, hogy az általa nyújtott támogatás „ingyenpénz”, tehát apelláta nélkül illik elfogadni. Ugye persze ez így első blikkre elég jól hangzik, ki élné azt meg „elnyomásként”, ha valaki pénzt akar a zsebébe tömködni? A probléma viszont abban áll, hogy nemcsak a juttatás feltételeit – mert hogy azért az ingyenességnek is ára van –, de az előzményeit és a körülményeit is igyekeznek füstgépekkel elhomályosítani. Utolérési-nyomonkövetési vágyának foglyaként az integráció útjára lépő régiónktól elvárták ugyanis a 90-es években, hogy privatizálja stratégiai szektorait – megnyitva ezzel a kapukat a nyugati tudás, a know-how, de a tőke előtt is. Majd a csatlakozás közvetlen előfeltétele volt a még megmaradt piacok liberalizálása, a vámokról történő lemondás vagy a jól képzett, de nyugati bérszínvonalhoz képest olcsó munkaerő hozzáférhetővé tétele.

Így egyes becslések szerint azért a szaldó úgy néz ki – például Lengyelország kapcsán –, hogy minden egyes, oda áramló euró fele visszaáramlik a nyugati tagországokhoz, de a legjóindulatúbb feltételezések szerint Magyarország esetében is az évi nettó négymilliárd eurós támogatással szemben a nyugati cégek hatmilliárd eurós profitkivonása áll. (És akkor még az olyan, jóvátételért üvöltő történelmi bűnökről, melyek Trianonban vagy Jaltán születtek, nem is beszéltünk.) Tehát az uniós „osztogatás” nem olyan egyoldalú, mint amilyennek egyesek láttatni óhajtják. Itt nem egyoldalú jótéteményről, hanem kölcsönös engedményekről van szó, ami – eddig legalábbis – win-win helyzetet eredményezett.

Az előzmények és a körülmények után pedig itt érdemes szót ejteni az ingyenesség feltételeiről, az úgynevezett jogállamisági értékek betartásáról. A „jogállamiság” mint olyan ugyanis nemhogy egy egzakt meghatározás híján lévő fogalom, hanem valójában megannyi világnézeti ügy – jelenleg kiemelten a migráció, a multikulti és a genderkérdés – liberális értelmezését fedi le. A magukat elitnek kikiáltó uniós elitek természetesen minden késsel-villával enni tudó felvilágosult polgár által egységesen osztott standardokról, civilizációnk alapjáról beszélnek, mikor közelíteni igyekeznek a fogalomhoz. Az igazság viszont az: éppen, hogy olyan tartalmakról van szó, melyek alapjaiban kérdőjelezik meg azt a kulturális fundamentumot, melyre kontinensünk épült. Az egyik leghevesebb vita természetesen a migráció és ezzel szorosan összekapcsoltan a multikulturális társadalmakról szól, mely kapcsán az előbb említett elitek dogmatikus fellengzősséggel közlik, hogy a migránsok „befogadása az európai életforma megtestesülése”.

A bizottság által szeptemberben bemutatott „migrációs paktum” részét képező, múlt héten nyilvánosságra hozott cselekvési terv például egyértelműen hitet tesz az európai nyílt társadalom létrehozása mellett. Bár az unió jelmondata valóban úgy hangzik, hogy „egység a sokféleségben”, ezt a tagállamok sokféleségére értették eredetileg, nem pedig arra, hogy úgy valósuljon meg az európai egység, hogy minden országban (ugyanúgy) kevert etnikumú népesség alakuljon ki. És hogy nyilvánvalóvá váljon az, amit mindenki „tudott, csak nem sejtett”: a bizottság „teljes értékű politikai részvételi jogot” garantálna a migránsoknak. Tehát hogy mindenki számára egyértelmű legyen: szavazati jogot adna a bevándorlóknak, abból a roppantul téves feltételezésből kiindulva, hogy majd a „hálájukra” alapozva garantálható a progresszív, balliberális politikai erők túlélése. (Miközben a mindenkori politika hatalmi logikájából fakad, hogy e csoportok bizonyos idő és számosság után nem mások kegyeit fogják keresni, hanem saját etnikai-vallási pártjaikat fognak létrehozni.)

Ahogy a brit konzervatív Douglas Murray nyilatkozta nemrég e lap hasábjain, „Nyugat-Európában a baloldali eszmék dominálnak, ezeket pedig sajátos történelemszemlélet jellemzi, amely szerint elkerülhetetlen iránya van a történelmi fejlődésnek, ez pedig egyfajta türelmetlenséget és intoleranciát szül”. És ez a türelmetlenség, intolerancia nyilvánul meg azokkal szemben, akik nem osztják például a jogállamiság „fejlődési ívének” fenti, sajátos koncepcióját, esetleg vétó formájában ellent mernek mondani e törekvéseknek.

Jogállamiság, migráció, multikulti, uniós pénzek – minden mindennel összefügg: ez nem egy újfajta konspiráció, hanem a valóság. Ahogy az Európai Unió sem a „történelmi fejlődés” végpontja, pusztán egy nyílt végű kaland, melynek hosszú távú érdekeit biztosan nem szolgálja, ha utólag azokat próbálja móresre tanítani, akik korábban saját primer pénzügyi érdekeikkel szembe menve és a valóban rászoruló tagállamokkal szolidaritást vállalva szívességet tettek és hozzájárultak a közös uniós hitelfelvételhez. Mint ahogy azt tette Magyarország is.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója