A gyűlöletcunami ellenszere

Sajnos nem mondhatjuk az ellenzéki gyűlöletkeltésről, hogy nem talál fogékony közönségre. És ez az, ami igazán aggasztó.

Fekete-Győr András Forrás: Facebook

Tegnapi írásomban az idiokrácia általános természetét és terjedését igyekeztem bemutatni. Most a saját küzdelmeinkre próbálok koncentrálni, halványan remélve, hogy egyszer csak találunk valami kiutat.

Először is lássunk egy igazán életszerű példát, amolyan kis esettanulmányt. Az egyik barátom (többekkel együtt) azért utálja Orbán Viktort és az egész kormányt, mert szerinte sok egyéb bűne mellett a legkorruptabb a világon. A dolog természeténél fogva bizonyítéka nincs, mindössze annyit tudunk biztosan, hogy ezt sulykolja az O1G-tábor kitartóan, nap mint nap és láthatóan nem eredménytelenül. A másik oldalról persze nekem sincs bizonyítékom az ellenkezőjére. Amint arra sincs bizonyítékom, hogy szerintem pedig a magyar történelem legnagyobb korrupciós ügye a spontánnak hazudott rablóprivatizáció volt, majd a stratégiai ágazatok és vállalatok, a kritikus infrastruktúrák – víz, áram, gáz, autópálya – külföldi kiárusítása az MSZP–SZDSZ-kormányok alatt. Az O1G-tábor legfőbb hangadói éppen így lettek milliárdossá. Ezt meg én igyekszem jó sokszor elmondani. Hozzátéve, hogy Orbán Viktor hetven év pusztítás után, a maga szövetség- és országépítő tehetségével képes volt hozzáfogni a társadalom és a gazdaság megerősítéséhez.

Ma már azonban világos, hogy ezen az úton nem tudjuk meggyőzni egymást. Csak abban lehetünk biztosak, hogy ez a fajta vád olyan örökzöld, mint a bolsevikok rutinszerű hergelése minden gazdagabb vállalkozó (polgár, kulák) ellen. És persze sosem a saját, rablóprivatizációból meggazdagodott, rejtőzködő milliárdosaik ellen – ez külön megérne egy misét. Az értelemnek itt a vége. Legfeljebb odáig jutunk el, hogy ki a nagyobb gazember, majd egy életre jól összeveszünk. A legfurcsább, hogy az egész folyamat ma már mindennapi élmény, ugyanakkor tökéletesen független bármiféle IQ-szinttől, műveltségtől, iskolázottságtól.

Arról manapság szinte soha nem vitázunk, hogy mi lehet a jó az országnak, az itt élő embereknek. A ma hiperaktív bérgyűlölők soha nem arról nyilatkoznak, hogy mit, hogyan látnának és csinálnának jobban, miről vannak hatásosabbnak tűnő elképzeléseik, hanem mindig csak arról, mennyire gyűlölik ezt a kormányt.

Egy kirívó példa: Fekete-Győr András, Facebook, 2021. február 5.: „Álljatok ellen, tartsatok ki – 2022-ben pedig végérvényesen visszavesszük a hatalomtól az egyetemeinket.” Próbáljuk megérteni az üzenetet: 1. F-Gy. A. tökéletesen biztos abban, hogy 2022-ben ők győznek. Ez ma nem több béna demagógiánál. Bizakodjunk, hogy a nagyképű fiatalember gyakori, erőszakos fenyegetései is csak üres szólamok. 2. Feltéve, de nem megengedve, hogy tényleg ők győznek, akkor visszaveszik a hatalomtól a saját egyetemeiket. Tehát valaha nekik, az ő pártjaiknak voltak egyetemeik. Azután nem megreformálják, nem versenyképesebbé teszik, hanem csak visszaveszik. A „hatalomtól”. Végérvényesen. Ez vajon azt jelenti, hogy meg akarják szüntetni az állami felsőoktatást? Tömény idiokrácia. Valódi tragikomédia, hogy ezzel a sztahanovista igyekezettel még azt sem ismerik fel, hogy semmi mást nem képviselnek, mint saját önellentmondásukat.

Imádják például a nepotizmus vádját a sajtó és egyáltalán az általános elnyomás vádjával kevergetni. Íme ismét egy példa: Magyar Hang, 2021. február 16. Interjú Para-Kovács Imrével: „– Mit befolyásol nagypolitikai szinten a Klubrádió? P-K. I.: Lehet, hogy volt rosszabb, kegyetlenebb, butább vezetője az országnak, de kicsinyesebb biztosan nem volt. Én azt látom Orbánon, hogy tényleg pitiáner. Az a klasszikus dolog érvényesül nála, hogy nem elég az ellenfelünket leküzdeni, hanem meg kell semmisíteni, egyszerűen tiszta táblát akar, nem akar ilyet látni. Szerintem van egy listája, hogy kik bántották meg óvodában, általános iskolában, középiskolában, és megy végig, és valahogy megkínozza őket. Ha megteheti, megteszi. Ha hatalmában áll, akkor el fogja hallgattatni.”

P-K. I. nem kispályás gonosz. Évek óta következetesen, kitartóan gyűlöli Orbán Viktort. Nem a kérdésre válaszol, csak saját mantráját ismételgeti. Így olyan, mint a vámpírok: ha tükörbe nézne, akkor sem látná önmagát. Ilyen az ellenzéki paradoxon. Állításukban ott van a saját cáfolatuk. Hiszen ott van, mondja. Nyomtatásban. Évek óta.

Az idiokrácia egyre sűrűbb ködéből ezrével lehet előhúzni újabb és újabb példákat. De próbáljunk meg kicsit elméletibb síkra emelkedni. A sajtó elnyomása, a saját emberekkel feltöltött kuratóriumok stb. stb. Tessék mondani, a történelem melyik hatalma, mikor pénzelte a másik oldal embereit és propagandáját? Gyurcsány embereit kellene a minisztériumokba ültetni? Karácsony csakis kormányhű szakértőket és hivatalnokokat nevezzen ki? Magyarországon ugye azért nincs sajtószabadság, mert a kormány nem támogatja a súlyosan elfogult kormánykritikus sajtót, mint például a piacképtelenné vált Népszabadságot? Vagy a jogszabályokat semmibe vevő Klubrádiót? De hát könyörgöm, átgondolták valaha is, miről beszélnek? A köztévé valóban nem az ellenzék szócsöve. De ugyan mikor volt az? Akkor volna csak baj, ha elhallgatná az ellenzék véleményét. De nem teszi. Azok, akik a fenti marhaságokat kiabálják, mikor finanszíroztak ellenvéleményt?

2010-ig eltelt húsz év, és addig egyetlen kormánynak sem volt elég ereje ahhoz, hogy hozzányúljon a nagy szocialista elosztórendszerekhez. Érintetlen maradt a társadalombiztosítás, a nyugdíj-, a rokkantnyugdíjak rendszere, az adórendszer, az oktatás, a kutatás és így tovább. Sőt az elmaradt elszámoltatásnak köszönhetően húsz év után a társadalmi alhálózatok és kapcsolatok (a nepotizmussal kialakult nómenklatúra) régi rendszere is érintetlen maradt. Jórészt ugyanazok az emberek maradtak a vezető pozíciókban. Ez volt számukra az eredeti tőkefelhalmozás időszaka.

Csak 2010 áprilisától, az első kétharmados választási győzelem után gyűlt össze annyi kormányzati erő, hogy elkezdhettek hozzányúlni a nagy rendszerekhez; megreformálni a közigazgatást, támogatni az éledő jobboldali sajtót, a szocialista osztogató-fosztogató politika helyett megalapozni a munka társadalmát, felszámolni az élősködő segélyrendszereket, megkezdeni a polgárosodást, a nemzeti összetartozást és felemelkedést segítő kormányzást. Ez mind legitim célkitűzés!

Innen ered hát a mai gyűlöletcunami. Mert a régi nómenklatúrának nemcsak rettenetesen fáj, hogy hetven év után elveszett a hatalom, de sajnos bőven maradt annyi vagyonuk, hogy ezt intenzíven kifejezni is képesek. Ezt az átkot nyögjük manapság, ezért sűrűsödik a ránk telepedő idiokrácia köde. Az O1G-tábor mindig, minden esetben fába szorult féregként ordibál. Innen lehet tudni, hogy igazából nem párbeszédet és valódi vitát akar, nem javítani akar, hanem csak gyűlöletet kelteni.

Sajnos nem mondhatjuk, hogy nem találnak fogékony közönségre. És ez az, ami igazán aggasztó. Az idiokrácia, ugye, még a társadalmi iskolázottsági piramistól sem függ. Sok esetben puszta érdekek diktálják. Hanem nagy meglepetésemre olyan iskolázott embereknél is működik, akiknek pedig nincs közvetlen érdekeltségük a régi rendszerrel és képviselőivel kapcsolatban. Ezt nem tudom mással magyarázni, mint hogy működik a politikai idiokrácia jól kidolgozott rendszere. Én mindig azt hittem – talán tévedtem –, hogy aki értelmiséginek vallja magát, annak tisztában kell lennie a felelősségével is. Annak meg kell tudni birkózni a kognitív disszonanciával, és tudnia kell, mi az a Dunning–Kruger-hatás. Kedves értelmiségi, ha ezt nem érti, tessék utánajárni!

Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Közös célok megtalálása, párbeszéd és együttműködés? Utópia. Manapság ez sokkal kevésbé divatos szó, mint a disztópia.

Cikkem első részében hivatkoztam Yuval Noah Harari 21 lecke a 21. századra című könyvére. Kevésbé idealista választ ő sem tud adni, mint a közös célok megtalálása és a koope­ráció. De legalább a könyve utolsó mondatát kellene alaposabban megfontolnunk: „Néhány évig vagy évtizedig még lesz választásunk. Ha vesszük a fáradságot, még vizsgálhatjuk, hogy kik vagyunk. De ha élni akarunk ezzel a lehetőséggel, akkor jobban tesszük, ha már most hozzákezdünk.”

A szerző nyugalmazott nemzeti szakértő (EU)