Megúntam ott a második helyet,
Az egyhangú, szabályos életet,
Éretlen gyermek-hangu égi kart,
Mely mindég dícsér, rossznak mit se tart.
Küzdést kivánok, diszharmóniát,
Mely új erőt szül, új világot ád,
Hol a lélek magában nagy lehet,
Hová, ki bátor, az velem jöhet.
(Az ember tragédiája, II. szín)
A szocialisztikus és liberális testtartásokban mindig van valami iszonyatos kísértés arra, hogy összezavarják az igaz és nem igaz fogalmait a fejekben. A sokszor az adottól, a létezőtől elrugaszkodott utópisztikus gondolatoknak persze van valami sajátos, egyben túltolakodó „bájuk”: valóságnak és képzeletnek, reálisnak és a képzelhetetlennek, nyájasnak és szörnyűnek összeszövődése egy merész, de groteszk mesében. Bármiről is legyen szó – most vegyük éppen azt a témát, hogy oltásellenes-e a baloldal vagy sem –, saját fabulálásukat olyan leleményesen, meggyőzően tudják előadni, hogy még azt is zavarba hozzák, aki tisztán emlékszik mindennek az ellenkezőjére: arra, ami a valóságban történt.
Rögtön visszatérünk az oltásügyre, de nézzünk egy pillanatra a baljóslatú szenvedélyek általános kitöréseire, arra, hogyan is akarja a progresszió megerőszakolni még a lehetetlent is. Sajnos az a helyzet, hogy a balliberális modor el akarja hitetni a rosszról, hogy az jó. Meg akarja magyarázni, hogy ami életellenes, az valójában csak a választás vagy az érzékenység szabadsága, és kíméletlenül megsértődnek, ha propagandájukat – a „jogom van hozzá” gátlástalan érzetének túlfokozását – valaki párhuzamba állítja a halál kultúrájának ünneplésével.
Ahhoz persze, hogy a rosszról el lehessen hitetni, hogy jó (a jóról pedig, hogy rossz), mindenekelőtt e fogalmak viszonylagossá tételére, az igazság elbagatellizálására van szükség. Az embert önmagától, saját természetes életösztöneitől akarják megszabadítani, majd utána eljátsszák a nagylelkűt azzal szemben, akit megfosztottak. Élet és halál, normális és abnormális, generális és speciális, fő és kivételszabály közötti határokat összemossák, majd a „világnézeti semlegességet”, az „univerzális szabadságjogokat” kínálják helyükbe. Tekintsünk csak végig a felvilágosodás óta véghez vitt üdvtelen munkájukon: először a vallást, az Istenbe vetett hitet támadták, azt, hogy végső soron az életet magát a Teremtésnek köszönhetjük, és elkezdték hirdetni az ember „természet igája” alóli felszabadítását. Mi lett belőle? Az, hogy az ember valódi rabszolgává lett, mégpedig olyanná, ki csak saját érdekét szolgálja. Az ember korlátlan „szabadsága”, az értékek objektív igazságtól mentes, „semleges” értelmezése, bármiféle alá-fölé rendeltségnek a totális egyenlőség nevében történő elutasítása ugyanis maga hív életre kényszereket. Sőt, a „lehet” szabadsága egyenesen több kényszert teremt, mint amennyit a fegyelmezés kell-je, a parancs és a tilalom kimond. A „kell-nek” van határa, a „lehet-nek” viszont nincs. Következésképp határtalan a kényszer, amely a „lehet-ből” származik.