Történelemoktatás Szily László részére

A szélsőséges portál szerint a lengyel–magyar barátság napján csak röhögni lehet.

Bayer Zsolt Fotó: Katona_Vanda

„Görögül lótophagoi, mitikus nép Afrika északi partjain. Odüsszeusz hajóit heves északi szél sodorta partvidékükre; embereit a szelíd, vendégszerető lótuszevők szívesen fogadták, és megkínálták őket fő eledelükkel, lótuszvirággal. Ennek hatására mind elvesztették emlékezetüket, bágyadt, kéjes semmittevésbe süppedtek, s nem kívánkoztak többé vissza hazájukba; vezérük kénytelen volt korbáccsal visszaterelni őket a hajókra. A veszélyes kábulat ernyesztő hatását Tennyson ötrészes költeménye, A lótuszevők érzékelteti.”

Tökéletes. S így nem is marad más, mint a „közös röhögés”. És tényleg: mit össze nem röhögtünk a lengyelekkel az elmúlt ezer évben! S minden okunk meg is volt a röhögésre, hiszen a mi életünket mindig akkor lopták el, amikor mentünk jelenteni, hogy az életünkkel minden rendben van. Mentünk jelenteni aktuális megszállónak, szörnyállamnak. Aztán, amikor ráeszméltünk, hogy ellopták az életünket, harcba indultunk a szabadságunkért, és olyankor elkezdtünk élni. Akkor mindig megöltek bennünket, de furcsa módon nem haltunk meg – olyanok maradtunk egészen, mintha élnénk. És jelentettük ismét, hogy az életünkkel minden rendben van…

Ott röhögött Łętowniában, a VIII-as erődben Gyóni Géza magyar költő az első világháború poklában, s ezt röhögte:

„Csak egy éjszakára: / Mikor a pokolnak égő torka tárul, / S vér csurog a földön, vér csurog a fáról / Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben / S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…”

Ilyesféle röhögések zavarták meg ezer éven át a lengyel csöndeket. Amelyek olyan nagyon hasonlatosak a jóféle magyar csöndekhez. Mert bennük van a bármi áron megmaradás egyszerű parancsa és hősiessége.

Jarosławban is nagy ám a röhögés! 1711-től, a szabadságharc leverése után a fejedelem és Bercsényi Miklós hosszabb időt töltött a városban, és Jarosław lett a kuruc menekülők és bujdosók központja – na ők röhögtek aztán csak igazán nagyokat…

Amúgy a város főterén áll az Orsetti-ház. Az Orsetti-házban lakott Rákóczi, miután leverték a szabadságharcot. Ott lakott, tárgyalt Péter cárral, és egy darabig azt hitte, hazatérhet majd egyszer. Nem térhetett haza. S e felismerés rettenetét és melankóliáját is őrzi az Orsetti-ház. És érdemes olvasgatni kicsit Mikes Kelemen emigrációban írt leveleit, és összehasonlítani mondjuk a Kun Béla-féle vörös emigráció bécsi emigrációban írt „levelei­vel”, akkor mindjárt kézzelfogható lesz, miképpen rothad egy erős, magabíró és magabízó kultúra Szily-féle röhögéssé.

De röhögjünk tovább!

Leon Czechowski őrnagy kopjafája áll még a jarosławi lengyel–magyar barátság emlékművénél. Czechowski őrnagy az 1848–49-es magyar szabadságharc egyik lengyel hőse volt, az erdélyi lengyel légió gyalogságának parancsnoka. Az emlékműre Stanisław Worcell gyönyörű sorait írták:

„Magyarország és Lengyelország két öröklétű tölgy, melyek külön törzset növesztettek, de gyökereik a föld alatt messze futnak, összekapcsolódtak és láthatatlanul egybefonódtak. Ezért egyiknek léte és erőteljessége a másik életének és egészségének feltétele.”

Ugye, milyen mulatságos?

Sandomierzben a szelíd bencések őrzik a Szent Mihály-templom nyugalmát. Az egykori ispotály ma teológiai intézet. Falán kétnyelvű tábla igazít el a fontos dolgokról, imigyen: „Az ezeréves lengyel–magyar barátság tiszteletére, amely Jézus Krisztusban gyökeredzik, és a két nemzet közös szentjei, Szent István király, Szent Hedvig királynő, valamint más közös szentjeink, uralkodóink és jeles őseink egységet teremtő életművén alapul.”

Hát aki még ezen sem képes félholtra röhögni magát, az bizony nem egy Szily László.

Azután Kinga magyar királylány és lengyel királyné röhöghetett még sokat errefelé, például Újszandecen, ahol ezt írták ki a röhögő lengyelek a Szent Margit-templomra: „Kingo matko nasza naucz nas zyc z wiara”, a mi nyelvünkön: „Kinga, édesanyánk, taníts meg minket hittel élni.”

Jött Kinga, IV. Béla királyunk leánya, jött Lengyelországba, Szemérmetes Boleszláv oldalára feleségnek, királynénak, a lengyelség nagyasszonyának, jött szentnek és legendának. Jött Kinga, Boleszláv asszonyának, és útja valóságos diadalmenet volt, Szandecen keresztül Krakkóig.

„Limanowa ellen egyre megújultak az orosz támadások. Itt főként a 9., a 10. és a 13. huszárezred gyalogosított vitézei állottak szembe példátlan elszántsággal, s mivel szuronyuk nem volt, puskáik agyával vagdosták agyon nagy tömegben az ellenség katonáit. Tisztán az ő rettenthetetlen, bár áldozatokban gazdag helytállásuknak köszönhető, hogy ezen a kis erővel védett ponton nem tudott áttörni az ellenség. Még éjjel is megkísérelték az oroszok, hogy Limanowa és Lososina völgye ellen támadjanak. Ám minden kétségbeesett kísérletük véresen omlott össze abban a viharban, ahogyan huszárjaink rájuk csaptak. Tizenegyedikén még hajnalban is újabb orosz roham támadta meg állásainkat, s a homály leple alatt már csaknem kézre kerítették a soproni Nádasdy-huszárok fedezékeit, mikor a háború egyik legmagasztosabb jeleneteként hirtelen kiugrott fedezékéből Muhr Ottmár ezredes, s kardját magasra tartva ezt kiáltotta:

Éljen a haza! Soproni huszárok, utánam!”

És ott pusztultak, mindannyian. Ezt írták az emlékművükre: „1914. december 11–12-ikén ezredes urukkal együtt halt huszárok drága vérének, kemény öklének, szótlan magyar hűségének emlékére”. S az itt nyugvó magyar huszárok sírján minden halottak napján friss virág van és ég a mécses, mert Újszandecről ide zarándokolnak a lengyelek – röhögni.

De a legtöbbet talán Varsóban röhögünk együtt, és a Krasiński-parkban van a legnagyobb móka!

Amikor 1920-ban kitört a háború Lengyelország és Szovjet-Oroszország között, az Új Nemzedék című lap ezt írta: „Nem tudjuk, mit tesz a koalíció, de nekünk készen kell állnunk arra, hogy Lengyelország oldalára álljunk. Lengyelország sorsa a mi sorsunk.”

S úgy lett. Teleki Pál elrendelte, hogy a Weiss Manfréd-művek összes lőszer- és fegyvertartalékát bocsássa Lengyelország rendelkezésére, továbbá hogy a gyár a következő hetekben csak Lengyelország számára termelhet. A szovjetekkel vívott döntő ütközet előtt 48 millió Mauser típusú lőszert, 13 millió Mannlicher típusú lőszert, megszámlálhatatlan tüzérségi lőszert, 30 ezer Mauser karabélyt, több millió karabélyalkatrészt és 440 tábori konyhát szállítottunk a lengyeleknek. És a lengyelek ezt sem felejtették el nekünk.

Józef Piłsudski marsall a lengyel győzelem után több beszédében mondott köszönetet a magyaroknak, amiért felbecsülhetetlen mértékben járultak hozzá a „visztulai csodához”, vagyis a szovjetek legyőzéséhez. S 1921-ben a szejm megtagadta a trianoni békeszerződés ratifikálását, vagyis Lengyelország soha nem ismerte el jogi értelemben Magyarország feldarabolását. A lengyelek erre is emlékeznek. És őrzik az emlékezetet, ebben a parkban is. Amúgy amikor a lengyelek 1830-ban fellázadtak az oroszok ellen, Kossuth így szónokolt Zemplén megye közgyűlésében: „A lengyelek ügye egész Európa ügye, s bátran merem mondani, hogy aki a lengyelt nem tiszteli, aki áldást nem mond igazságos fegyvereikre, önkirályát, önhazáját sem tiszteli.”

Micsoda elmaradott, semmitmondó marhaság ez a Szily röhögéséhez képest!

De emléktábla örökíti meg azt is, ahogy a magyar szabadságharc megjelenik a lengyel irodalomban. Prust A bábu című regényének egyik hőse Ignacy Rzecki, aki gyalogsági tisztként szolgált a magyar szabadságharcban, így ír emlékeiről:

„Már 1853 februárjában kiszabadultam s hazamehettem Varsóba. Még tiszti rangomat is visszaadták. Ez volt az egyetlen emlék, amit Magyarországból magammal hoztam, nem szólva két sebemről. Egyik a mellemen, másik a lábamon. Ennek tulajdonítható, hogy a tisztek ebédet adtak tiszteletemre, s ezen sűrűn ürítettünk poharat a magyar gyalogság egészségére. Ettől az időtől fogva vallom, hogy a legigazibb barátság a harcmezőn születik.”

Nos, kedves Rzecki uram, akkor nekünk, lengyeleknek és magyaroknak igazán volt alkalmunk összebarátkozni.

S ha már erre járunk, álljunk meg a Czapski-palotánál is, ahol azokra a lengyelekre emlékezhetünk, akik pénzt és élelmet gyűjtöttek az ’56-os magyar forradalom alatt nekünk, és tömeges véradásokon adták vérüket minekünk. Ebben a palotában volt az adományok gyűjtőhelye, ezért helyezték el itt az emléktáblát.

S persze fejet kell hajtanunk O’sváth László előtt.

Amit róla tudnunk kell, szintúgy remekül foglalja össze az imént már idézett kiadvány: „O’sváth László jogász volt, a második világháború alatt magyar belügyminiszter. A hivatalos tilalom ellenére segítette a sok ezer lengyel menekült befogadását a magyarországi táborokban. Segítségével közel ötszáz táborban élő, több mint 130 ezer menekült élte túl a háborút. O’sváth nemcsak menedékről gondoskodott, hanem lehetőséget teremtett részükre tanulásra és kultúrára is. Az emlékművön olvasható azon mintegy harmincöt magyar történelmi személyiség neve és korabeli pozíciója, akik hozzá hasonló módon segítséget nyújtottak a II. világháború alatt a menekült lengyeleknek.”

Nekünk pedig az a dolgunk, hogy hangosan felolvassuk az emlékmű szövegét és a névsort: „A magyar–lengyel történelmi barátság elkötelezettje, több mint 130 ezer lengyel menekült befogadásának, ellátásának és nyugatra segítésüknek megszervezője 1939 és 1943 között, szembeszállva a szélsőjobb és a szélsőbal erőivel. A közép-európai kereszténydemokrácia megújulásának hirdetője. Emlékművén keresztül fejezi ki a lengyel nemzet köszönetét mindazoknak, akik a lengyel menekültek megmentését előmozdították.”

És a névsor: id. Antall József, Apor István, Baló Zoltán, Csáky István, Csekonics István, Csorba Tibor, Csorba Heléna, Esterházy János, Domszky Pál, Dóró Gábor, Hász István, Horthy Miklós, Kállay Miklós, Keresztes-Fischer Ferenc, Kudar Lajos, Soós Géza, Teleki Pál, Tomek Vince, Serédi Jusztinián, Utassy Lóránd, Varga Béla, Andrássy Ilona, Andrássy-Odescalchi Klára, Károlyi Józsefné, Salamon-Rácz Tamás, Szapáry Erzsébet, Weiss Edit, Zeyk Adél, Lukács Sarolta, Simon Elemér, Angelo Rotta, Fryderyk Born, Vajkai Rózsa.

Most mondják meg, egy Szily sincs közöttük, hogy a fene egye meg…

Kicsit odébb sétálva pedig az 1944-es varsói felkelés emlékműve áll elénk. Döbbenetes látvány ez a gyerekember, kezében fegyverrel, fején az őhozzá képest óriási rohamsisakkal. És ennek az emlékműnek is van magyar vonatkozása, mégpedig óriási jelentőségű!

Ugyanis bár Magyarország a második világháborúban Németország szövetségeseként harcolt, a Varsó környékén állomásozó magyar honvédcsapatok – a német hatóságok szigorú parancsa ellenére – élelmet és fegyvert juttattak a harcoló lengyel felkelőknek és a lengyel Honi Hadsereg katonáinak.

Lengyel Béla és Szabó László főtisztek tárgyalásokat folytattak a Honi Hadsereg tisztjeivel, és kötelezettséget vállaltak arra, hogy semmiféle harci tevékenységet nem folytatnak a lengyelek ellen, még német parancs esetén sem, illetve engedélyezik a lengyel civilek és felkelő egységek átvonulását a magyar állásokon keresztül. Megható pillanatai voltak a lengyel–magyar barátságnak azok a vasárnapok is, amikor a magyar katonák és a lengyel lakosság együtt vett részt a miséken.

Hát ott lehetett még nagy röhögés!

S hogy mit is lehet üzenni mindezek után Szilynek és a hozzá hasonlóknak? Ugyanazt, amit 2015-ben üzentem a Magyar Narancsnak:

Láttátok A nagy Lebowskit? Ha nem, sürgősen nézzétek meg! Mert zseniális. Az utolsó jelenetben Töki és Walter temetik barátjukat, Donnyt. Egy fagylaltosdobozból szórják a hamvait a tengerbe, és Walter mondja a búcsúbeszédet. De ahogy kiszórja a hamvakat, a szél az egészet visszafújja a pofájukba, és ott állnak, képükön és szakállukon Donny hamvaival. És akkor hangoznak el a Töki halhatatlan szavai:

„– De nagy f…sz vagy te, Walter! Miért kell neked mindenből viccet csinálni?”

Hát Szily, Töki szavai tökéletesen illenek rád.