időjárás 24°C Huba 2022. augusztus 19.
logo

Szakadozik az LMBTQ-lobbi

Apáti Bence
2021.04.03. 09:30
Szakadozik az LMBTQ-lobbi

Gulyás Marci, született Gulyás Márton utcai aktivistából, hivatásos köztéri felforgatóból, dobálva hőbörgőből televíziós személyiség lett. Megalapította az interneten működő, Partizánnak elnevezett csatornáját, ahol számos műsort láthat a nagyérdemű. Az exaktivista kedvence a mélyinterjú.

Jó benne, szereti is csinálni, ami meg is látszik minden egyes beszélgetésen. Marci hosszú, viszonylag jól felépített interjúkat vezet, felkészülten érkezik, megpróbál valóban középről kérdezni, némi empátia is érződik rajta, ugyanakkor számos alkalommal kitört már belőle a szélsőliberális, vadbalos agitátor, amikor nem volt képes megmaradni a kérdezésnél, hanem oktatott, de inkább kioktatott, megfeddte, felelősségre vonta gyanútlan vendégét.

Húsz-harminc éves videókat sem fél használni, amelyek aztán éles kontrasztba kerülnek a nyugodt, lassan csordogáló, pszichologizáló, analizáló beszélgetések hangulatával. Nem véletlenül.

Az alanyok arcára ilyenkor minden rá van írva, szegények szégyenkeznek, pironkodva magyarázzák a libsi univerzumban elégtelenekkel telefirkált bizonyítványt. Persze nem túl meggyőzően, ugyanis pontosan tudják, legkésőbb a második bejátszó felénél mindegyiknek leesik, hogy csapdába csalták, önként és dalolva mentek be a kissé feminin oroszlán barlangjába, és miközben izzadtan próbálják összeszedni a gondolataikat, rádöbbennek, hogy a stúdióból élve, na jó, győztesen egészen biztosan nem távozhatnak.

Persze voltak üdítő kivételek, olyan nyilatkozók, akiket évtizedes rutinjuk és intellektusuk kihúzott a csávából. Például Gajdics Ottó, Fürjes Balázs vagy épp Bayer Zsolt, sőt Lakatos Márkot sem tudta Marci zavarba hozni, de a többség azóta is bánja, hogy elment a négyórás felvételre, és hogy a bejáratnál gyanútlanul vagy inkább naivan lecsatolta a kardját, mint Mercutio és Benvolio Capuleték bálja előtt, hogy aztán a meghívójuk három órát kivágva, antikvitásszámba menő felvételek segítségével vallassa, abuzálja, megalázza, felemelt ujjal kioktassa őket. Majd a felnégyelt, kihűlt tetemét kitűzze a Partizán stúdiójának a négy fokára.

Az mindenesetre biztos, hogy Gulyás ügyesen csinálja, amit tesz, már-már gyanúsan jól, Kálmán Olga egész tévés pályafutása során nem volt képes még csak hasonló teljesítményre sem, és persze nem kizárt, hogy Marci egy amolyan golden boy, egy csodagyerek, de egyesek úgy tartják, ilyen rövid idő alatt szinte lehetetlen profi (ki)képzés nélkül ekkorát fejlődni, illetve változni.

A hosszúra nyúlt bevezető után viszont térjünk rá arra, ami a múlt héten történt!

Nem, nem a be- vagy letiltott SZFE-s dokumentumfilmre, amelyet a transzparenciáért és a szólásszabadságért rajongó színészforradalmárok torpedóztak meg, hanem a Gulyás egyik munkatársa által készített videoblogra. Balogh Zsófia baloldali feminista Daráló című műsora verte ki a biztosítékot, és most kapaszkodjanak meg: az LMBTQ-közösség tagjai között. Zsófia ugyanis a transzemberekről csinált egy alig húszperces anyagot. Feminista, női nézőpontból. Amolyan genderkritikát alkotott.

Elmondta, amit mi már régóta magyarázunk, hogy a társadalmi nemet ma már összekeverték a biológiai nemmel és annak tetszés szerinti váltogatásával. Azt, hogy ami régen még arról szólt, hogy a nő is vezethessen traktort – elnézést a példaért –, ma már azt célozza, hogy nincsenek, eltűntek a nemek, mert valakik mesterségesen eltüntették azokat. Ilyenformán nők, valódi nők sem léteznek.

Nincsenek női nemi szervek, nincs már menstruációs görcs, se szülés, se vajúdás, se tízpercenként ismétlődő fájások. Hiszen megjelentek azok a férfiak, akik nőnek érzik vagy képzelik magukat, és el is várják, hogy dacára annak, hogy nem azok, és hogy a kilencvenkilenc százalékuk nem is tűnik nőnek, az egész világ tekintse és kezelje is őket annak. Például a sportban, ahol a születési nem igenis meghatározó, hiszen egy élsportoló nő csontozata és izomzata soha nem lesz olyan, mint egy férfié.

Azok a nők, akik évszázadok alatt kiharcolták maguknak, hogy sportolhassanak és versenyeken mérethessék meg magukat, most sorra kapnak ki azoktól a férfitársaiktól, akiknek lényegében bemondásra el kellene hinni, hogy nők. Mindössze azért, mert ők így gondolják.

A jelenség egészen tragikusan hat az igazi, a született nőkre, hiszen nemcsak egész létük, nő(ies)ségük lett megkérdőjelezve, kétségbe vonva, az, hogy csak egy valódi, egy született nő mehet keresztül azon a sok mindenen, ami nővé teszi őket, de gyakorlatilag a legerősebben harcoló lobbi, a transzok jogaiért küzdő szervezetek törekvései miatt szó szerint verik a nőket a mai versenyeken. Mármint tényleg, tehát nem átvitt értelemben. Hanem igazából. Igazi férfias pofonokról beszélünk. Hiszen a férfi izomzattal és csontozattal rendelkező, magukat nőnek gondoló férfiak ma már gond nélkül indulhatnak nőknek rendezett boksz- és MMA- (kevert harcművészeti) versenyeken. Nőkkel szállva ringbe. Aminek persze sok esetben tragikus és valóban véres eredménye lesz.

És ezek csak a küzdősportok, de ma már nem ritka, hogy egy futóverseny női résztvevője is szomorúan kénytelen konstatálni, amikor maga mellé néz, hogy feleslegesen harcolt, edzett és rendelt mindent annak alá, hogy élsportoló legyen, hiába kelt hajnalban, hiába maradt ki a bulikból, hiába tartózkodott az alkoholtól, az éjszakázástól: egy pár hete még férfi fogja kenterbe verni.

És egy szava sem lehet. És talán ez is majdnem ugyanolyan frusztráló, mint a vereség íze a szájában. Hogy nem szólhat, nem tiltakozhat, mert akkor azonnal megkapja a transzfób jelzőt, azt, hogy gyűlöli a transzneműeket. A liberalizmus, a haladás által elvárt egyetlen érzelem csak az öröm lehet. Akkor is, ha egy borostás, tetovált férfi vette el egy valódi nő jól megérdemelt győzelmét.

Arról nem is szólva, hogy természetesen nem léteznek objektív mércék arról, hogy hányadik műtét és hányadik hormonkezelés után tekinthető nőnek egy férfinak született ember. Nincs és nem is lesz ilyen, régóta mondjuk, hogy a transzlobbi törekvései­ben az az egyik legrémisztőbb vonás, hogy nincs szükség egyikre sem, gyakorlatilag bemondásra el kellene fogadni egy férfitól, férfiról, hogy nő.

Nem lehet senkiben egy szemernyi kétely sem, csak öröm és boldogság. Ha kételkedik, kíméletlenül transzfóbnak lesz bélyegezve. A kételyt, az érveket, a szabályokat felváltotta az aktivizmus, az identitáspolitikai meggyőződés. Ez a fajta logikátlanság, következetlenség, ez a körülhatárolhatatlanság egy mikroközösségben, egy periferikus szubkultúrában persze még elfogadható, tolerálható lehetne, de a transzlobbi törvényesíteni akarja – születési anyakönyvi kivonattal, a sportokban, családalapításban, gyerekvállalásban stb. – az átváltozásokat. Mondom: mércék és szabályok nélkül.

Sőt létezik már az a fóbia is, ami érdekes módon leginkább a leszbikus nőket sújtja, amikor a gyanútlan hölgy egy randiapplikáció használata során kiválaszt egy agyonfilterezett fotó alapján egy nőt, majd a személyes találkozó közben, szembesülvén azzal, hogy a vele szemben helyet foglaló hölgy igazából úr, a felismerés hatására elhagyja a helyszínt. És ekkor egy ízig-vérig transzfób cselekedetet hajt végre.

De hogy még jobban összezavarjuk a mi drága olvasóinkat, azt is el kell mondanunk, hogy a gyanútlan randevúzó már akkor hibát követ el, ha felismeri, hogy beszélgetőpartnere eredetileg férfi. Vaknak kell tehát lenni. Ez a politikailag leginkább korrekt magatartás. Helyesebben az egyetlen.

Óriási ellentét feszül tehát a feministák, a normálisan gondolkodó konzervatívok és a transznemű férfiak kötött. Akkora, amit még a bajtársiasság és az O1G-feliratú deszkákból ácsolt híd sem képes átívelni. Mi pedig csak egy finom, gőzölgő kávét szeretnénk kérni, hiszen azért valahol öröm látni, amikor a meleglobbi nekiesik a szélsőbalos aktivistáknak.

Köszönjük szépen. Egészen finom.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.