Akkor már akasztottak

A régi centrum, a Sztálin tér erősen magán viselte a forradalom nyomait; még elevenen élt az októberi szobordöntés emléke.

A budapesti Sztálin-szobor torzója. Nem maradt el a bosszú Forrás: Fortepan

Egy korábbi cikkemhez (Jajvörös majálisok, május 3.) kanyarodom vissza. Régi olvasóm, Kenesei József keresett meg, hogy személyes apró történetével szívesen kiegészítené írásom egyik passzusát, ha már egyszer Mélyszántásnak nevezem… Erre a bekezdésre gondolt: „A Kádár-kor legemlékezetesebb (május elsejei) ünnepi felvonulását 1957-re teszi a bolsevik történetírás. Korabeli beszámolók szerint egymillió ember haladt el az elvtársak dísztribünje előtt, állítólag önfeledten. Kádár elvtárs, aki meghatottan integetett odafentről, visszaemlékezéseiben azt írta, ekkor bizonyosodott meg arról, hogy a fél évvel korábban legázolt »ellenforradalmat« végképp legyőzték: lám, hogyan hömpölyögnek odalenn a dicsőséges proletárdiktatúra hívei!”

Az akkor tizenöt esztendős Kenesei Jóska azon a napon barátjával a Városligetbe készült. – Vidéki srác volt a haverom – meséli –, azt mondta, még sosem járt az állatkertben, menjünk oda. Benne voltam, miért ne. Ráértünk, munkaszüneti nap volt, tavasz. Menjünk!

Az Oktogonnál akartak fölszállni a kisföldalattira, csakhogy zárva volt a lejáró. Így aztán gyalog indultak el a Magyar Ifjúság útján (ma Andrássy út) a Városliget felé. – Szokatlanul kihalt volt az út, el lehetett látni egészen a Hősök teréig. Pontosabban csak egy nagy sötét valamit láttunk az út végén, ami eltakarta a tér szobrait. Csak később, ahogy közelebb értünk, vettük észre, hogy egy hatalmas tribünsor hátsó fele néz ránk.

Hát persze, hiszen ezen az előzetesen elhallgatott május elsején a Hősök terén tartották a munkásünnepet, amely ezúttal nem is felvonulás volt, csupán nagygyűlés. A régi centrum, a Sztálin tér erősen magán viselte a forradalom nyomait, még elevenen élt az októberi szobordöntés emléke.

– Mellékutcákban haladtunk tovább. A Bajza utcánál, a szovjet nagykövetségnél több páncélos állt, bár ez azokban a hónapokban egyáltalán nem volt meglepő. Az már annál inkább, hogy a liget felé közeledve egyre többet láttunk belőlük. Jobbnak gondoltuk elkerülni a környéket. Két tizenöt éves srác fél évvel a forradalom után orosz tankok közelében? Holtbiztos, hogy nem engedtek volna tovább.

A Rudas László (ma Podmaniczky) utcánál néma civilekkel tömött Csepel teherautók haladtak a liget irányába. A Dózsa György útnál, a Hősök tere torkolatában is orosz harckocsik álltak. A másnapi sajtó a teret megtöltő tömeget békésnek és rendezettnek írta le. Ezt erősen hangsúlyoznia kellett a roppant népszerűtlen Kádár-kormánynak. Bár akkorra orosz segédlettel már sztrájkostul-munkástanácsostul letörték a nyílt ellenállást, egy tömeggyűlés megrendezése egyáltalán nem tűnt kockázatmentes vállalkozásnak a még romos Budapesten. A „garanciát” a magasban köröző repülőgépek és a csatlakozó utcáknál strázsáló orosz tankok jelentették. Kádár János mindenesetre magabiztosan kijelentette: „Barátainkat örömmel, ellenségeinket keserűséggel tölti el ez a nap.”

Látványos dokumentumfilm is készült a májusi demonstrációról, bizonyítandó országnak, világnak, hogy mennyire stabil és kedvelt a rendszer – miközben kétszázezer menekülő hagyta el a hazát, a börtönök zsúfolásig teltek, gőzerővel folytak a letartóztatások, a vallatások, sőt akkor már akasztottak is. A felvételek derűs, önfeledt ünneplőket ábrázoltak. (A tankokat nem mutatták.)

Egyébként valóban megtelt a tér, noha a pártvezetés kiadta a belső ukázt, hogy a részvételre senkit sem szabad kényszeríteni. (A ceremóniamester, Marosán Buci azért hozzátette: „Legyen ott minden kommunista!”) A Hősök tere ismert méretei révén nagyjából 100-150 ezer ember férhetett el a placcon (lásd emberöltővel később a Csurka-nagygyűléseket) – ebből lett aztán az idők során a belénk sulykolt egymillió (!) önfeledt ünneplő, akire – mint a Népakarat című napilap akkori vezércikke írta: „Az őszi lázálom után fölvirradt a gyógyulás napfényes reggele.”

Kenesei Józsiék ebből a napfényes (valójában borús, esőre hajló) reggelből csak a kihalt utcákat meg a tankokat látták.

Borítókép forrása: Fortepan