időjárás 1°C Balázs 2023. február 3.
logo

Lassan eloszlik a 90-es évek ködfátyla

Ilyash György
2021.07.13. 12:01
Lassan eloszlik a 90-es évek ködfátyla

Egyre többször kell rájönnünk arra, hogy a 90-es évek mentális eszköztára, észlelései, közhelyei tévedések sorát termelték ki és megnehezítik a világban zajló változások objektív felismerését. A korszakhoz kötődő tévedések közül elsőként összeomlott a „történelem végéről”, a demokrácia világméretű győzelméről szóló elmélet. Közép-Európa mai fejlődése és egyéni útkeresése bizonyítja egy másik tévedés összeomlását, nevezetesen a demokratikus rendszerutánzás összeomlását, vagyis azon hitet, hogy a nyugati intézmények és gyakorlatok egyszerű másolása, átvétele a siker záloga. A harmadik tévedésre is lassan fény derül. Ez a tévedés arról szól, hogy a 90-es évek világképét és egyes országokra vonatkozó elképzeléseket sokan kritikátlanul mai is használják.

Mára kiderült, hogy a történelem vége nem következett be. A győzelmi eufória a történelem egyik rövid és egyedi időszaka volt csupán. A nemzetek egyedi útjukat járják akkor is, amikor egy közösséghez tartoznak. Időszerűnek tűnik, hogy elhagyjuk a 90-es években fogant világképet is. Ezen az úton úgy indulhatunk el, hogy az egyes országokról való elképzeléseinket frissítjük, összevetjük azokat a mai realitásokkal.

A médiában, a közbeszédben, sőt gyakran a szakmai párbeszédekben megjelenő domináns Oroszország-kép még mindig a 90-es évek észlelésein alapul. Szinte végtelenül lehetne sorolni azokat a közhelyeket, amelyekkel ezen országról való realista gondolkodást helyettesíteni próbálják az elmúlt évtizedekben: hanyatló nagyhatalom vagy immár csupán regionális hatalom; hanyatló, növekedést nélkülöző, olaj- és gázáraktól függő gazdaság; demográfiai krízisben lévő ország; stratégiai partnerek nélküli, elszigetelt nemzetközi szereplő; tudományos és technológiai téren elmaradott ország stb. Ez a kép jelentős részben valós volt 1990-es években.

Az ilyen és ehhez hasonló klisék ismételgetése annyira általánossá vált mára, hogy amikor ezeket cáfoló tényekkel találkozik valaki, akkor vagy figyelmen kívül hagyja azokat, mert nem illeszkednek ebbe a világképbe, vagy minden erővel próbálja aláásni, cáfolni vagy kivételként „megmagyarázni” az adott információt. Legutóbb az orosz vakcinafejlesztés kapcsán láthattuk ezt, amikor a Szputnyik V elleni fellépés mögött az a tájékozatlanság rejtőzik, hogy Oroszország tudományos és technológiai téren nem képes vetélkedni a nyugati tudományossággal.

Mára megváltozott a világ, a globális politika, így a 90-es években kialakított világfelfogást ideje száműzni a nemzetközi kapcsolatok területéről a történettudomány területére.

Nem kell ahhoz szakértőnek lenni, hogy észrevegyük az Oroszországhoz kapcsolódó fősodrú narratívákban az önellentmondásokat, a logikai hibákat, melyek az országról való gondolkodás felülvizsgálatára sarkallnak. Figyelmes laikus olvasóban vagy nézőben ezek kérdéseket vetnek fel. Miként lehetséges, hogy egyszerre igaz az, hogy Oroszország hanyatló, gazdasági, szociális és politikai krízisben lévő ország,és hogy Oroszország – Kína mellett – a legnagyobb nemzetközi kihívás, egy ország, mely a világ minden szegletében erősíti a befolyását? Miként lehetséges, hogy egyszerre igaz az, hogy Oroszország elmaradott a tudomány és a technológia terén, ugyanakkor a technológia és innováció terén domináns nyugati országok számára kihívást intéz olyan területeken, mint a kibervédelem, az űrkutatás, a mesterséges intelligencia vagy éppen az új típusú hiperszonikus fegyverrendszerek fejlesztése?

Természetes, hogy mostanra egyes kutatók, szakértők is kezdenek rájönni arra, hogy az eddigiekben általánosan elfogadott Oroszország-kép konfliktusban áll az új nemzetközi helyzet és a globális folyamatok realitásaival, illetve hogy a több területen jelentkező orosz eredmények megkérdőjelezik ezt a korábbi képet. Jelenleg ezen szakértők még nincsenek sokan. Itt érdemes három kutatást megemlíteni.

Az egyik – mára közismert – 2018-as szakértői jelentés több módszerrel mérte Oroszország nemzeti potenciálját (national power) és hasonlította össze azt a vezető nyugati államok potenciáljával, a BRICS-országok potenciáljával és a posztszovjet térség államainak potenciáljával. A kutatók arra jutottak, hogy két mérési módszer esetén a vizsgált időszakban (1999–2016) az orosz nemzeti erő növekedett önmagában és összehasonlításban Olaszország, Németország, Franciaország, Egyesült Királyság és Egyesült Államok nemzeti potenciáljával, ezek közül abszolút értékben csak az Egyesült Államok előzte meg Oroszországot; míg egy harmadik módszer csökkenést mutatott az orosz nemzeti potenciálban (kevesebb mint egyszázalékos visszaesés), miközben a nyugati vetélytársak ereje ugyanebben az időszakban nagyságrendileg jelentősebb csökkenést mutatott (18 és 34 százalék közötti értékekkel). A BRICS-országok között csupán Kína és India előzte meg Oroszország nemzeti erejét. Összességében általánosan a mérések azt mutatták, hogy Oroszország a negyedik legerősebb állam az USA, Kína és India mellett.

Másik hasonló, adatokra alapozott, Oroszország-kép újragondolás könyv formájában jelent meg 2021-ben, Oroszország feltámadt: hatalma és célja az új globális rendben (Russia Resurrected: Its Power and Purpose in a New Global Order). A szerző szerint a legnagyobb probléma az eddigi elemzésekkel, hogy az orosz nemzeti erőt és potenciált vagy önmagában vizsgálta, vagy a szovjet előzményekhez hasonlította a jelenlegi adatokat, miközben a releváns mai kontextust nem vette figyelembe. Példaként említhetjük az orosz demográfiai problémákat, amelyek önmagukban nézve gyengülést sugallhatnak, de ha összehasonlítjuk az EU demográfiai helyzetével, akkor ez a gyengülés nem tűnik súlyosnak, hiszen az EU-tagállamok – különösen a balti államok – gyengülése is zajlik párhuzamosan, és a nemzeti erő csak összehasonlításban nyer értelmet. A könyv szerzője szerint az a szakmai közhely, mely szerint Oroszország nagyon gyenge nemzetközi kapacitásait nagyon jól hasznosítja, szintén tévedés, mert az orosz kapacitások sokkal nagyobbak, mint eddig hibásan feltételezték/mérték.

Harmadikként hivatkoznék egy friss, 2021. június 30-án kiadott elemzésre, mely megállapítja: „…azok a mutatók, amelyeket a Nyugat a hidegháború után az orosz hatalom mérésére és politikájának kialakítására használt, elégtelennek bizonyultak”. Ennek keretében – ahogy a fenti könyv is érvel – nemcsak tévesen feltételezték, hogy a GDP mérete teljességgel meghatározza a nemzeti erőt (kiderült, hogy valójában csak kis részben függ össze a kettő), de magának az orosz gazdaságnak az értékelése és megértése is elnagyolt volt és hemzsegett a haszontalan általánosításoktól. Ha komolyan vizsgáljuk, hogy Oroszország az 1990-es évek elején milyen szakadékba zuhant minden szempontból, akkor a látványos gazdasági növekedés globálisan is egyedülálló. Ráadásul a mai Oroszország annak a rendkívüli összeomlásnak a tapasztalataival gazdagabb. Az orosz GDP 2014 óta átlagosan 1–2,5 százalékos növekedést mutat a nemzetközi szankciók ellenére is.

Milyen okok miatt hasznosítják ma is az említett klisékből álló Oroszország-percepciót? Számos indok közül érdemes kiemelni három hangsúlyosabbat. Elsőként itt van a 90-es évek nézetrendszerének, mentális eszköztárának lassú újraértékelése. Az új információ, az új tények összegyűjtése és értékelése, a megszokott nézetek megváltoztatása időt és energiát igényel. Sokkal egyszerűbb az egyszer már elsajátított, megtanult, megszokott tudást Oroszországról és a nemzetközi rendszerről újra és újra elővenni. („…a tudósok és a döntéshozók hajlamosak hibázni azáltal, hogy túlságosan elkötelezettek a kialakult nézetek iránt, és elzárkóznak az új információk elől, ahelyett, hogy hajlandóak lennének az elméleteiket megváltoztatni.”) A második indok abban keresendő, hogy az Oroszországhoz kapcsolódó szakértői tudás a hidegháború végével leértékelődött, a korábbi kiemelt szakértők egyre kevesebben lettek, és a megváltozott nemzetközi helyzet – új kihívások, új regionális konfliktusok – miatt az új szakértők képzésének minősége és mennyisége is visszaesett. A harmadik ok lehet a kognitív hadviselés, annak az igénye, hogy egyszerre aláássák egy ország nemzetközi megítélését és torzítsák az ország önértékelését. Ez utóbbi legitim eszköz lehet a nagyhatalmi vetélkedés keretében egészen addig, amíg az így kialakított torzított országképet nem kezdik elhinni maguk a döntéshozók, míg nem ezen fikcióra alapozzák a döntéseiket.

Mi a tétje ennek az újragondolásnak? Közismert, hogy az emberek hajlamosak félreértelmezni, hibásan észlelni másokat, hajlamosak hibásan megítélni saját magukat és hibásan értelmezni azt, hogy mások hogyan látják őket. Ugyanezek az alapvető hibák jelennek meg az országok szintjén. Számos kutatás foglalkozik ezen hibás észlelésekkel a nemzetközi kapcsolatokban és az ilyen hibák következményeivel. Ugyanis a megfelelő nemzetközi stratégia, a nemzeti érdekérvényesítés sikere két pilléren nyugszik: a saját országunk erejének és helyzetének reális felmérésén és más országok erejének és helyzetének objektív megítélésén.

Az elmondottak fényében kiemelten fontos, hogy a nemzetközi rendszer összes kulcsszereplőit, valamint a régiónkban döntő befolyással rendelkező országokat, kiemelten Németországot, Törökországot és Oroszországot objektíven megítéljük. Érdemes elhagyni a 90-es évek elavult világképét, kialakítani aktuális országpercepciókat, és mindezen szereplőkkel való együttműködésünket a jelenlegi realitásokra alapozni. Nem véletlen, hogy Magyarország ezen országokkal való kapcsolatait évek óta kellő megfontoltsággal építi.

A szerző a Külügyi és Külgazdasági Intézet kutatója

(Borítókép: Olajkút a naplementében Fotó: Maksim Bogodvid / Sputnik / Sputnik via AFP)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.