Vagy itt a másik, ami ugyanaz, eltérő díszcsomagolásban: »Minden emberi lény szabadnak születik, és azonos méltósággal és egyenlő jogokkal rendelkezik. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell, hogy viseltessenek.«

Európa és a nyugati civilizáció azóta hanyatlik rohamosan, amióta a fenti utópiát megtette jelzőtáblának. Természetesen bődületes hazugság, hogy minden ember egyenlőnek születik, dekára azonos méltósággal, meg kötelező rokonszenvvel a másik iránt.

Ez hamis mítosz. Erkölcsi imperativus, amely az egyenlősítő ideológiát szolgálja, de értelmezhetetlen, a való életben semmit sem jelentő üres blabla.

Ember és ember között soha nem lesz egyenlőség. Az egyik hülye, a másik zseni. Az egyik afrikai koldus, a másik Vilmos herceg csemetéje. Az egyik bantu pásztor, a másik szlovák. Főorvos. Egymás mellett futó élettörténetek, amelyek sem morálisan, sem kulturálisan soha nem metszik egymást. Soha nem voltak és nem lesznek egyenlők, soha nem élvezik ugyanazon jogelőnyöket, soha nem lesznek hasonlók, azonosak semmilyen tekintetben, hiszen eleve nem is lehetnek.

A világot a különbözőség tartja életben. Az a szép az életünkben, hogy mindenki eltér a másik embertől, más utat, szokást követ, másképp fogalmazza meg helyét a világban. Az egyenlők társadalma megvalósíthatatlan, primitív utópia. Csak vérbeli s…ggfejek és szobatudósok hisznek benne, akik nem ismerik a világot, nem ismerik az embert, és persze nem ismerik önmagukat sem.

Rend, harmónia, munka, család, közösség, szellem, hit, hagyomány. Minden, ami az ember erőfeszítéseiből szökken szárba, teljesítmény. Csak ebben szabad hinni. A dumában nem.

Az emberi egyenlőség konkrétan semmit sem jelent. Üres moralizálás, fedősztori, ami mögé bújva borzalmas bűncselekményeket követnek el az egyes ember és a társadalom ellen. Fellázítják a csőcseléket, állandó feszültséget szítanak, képtelenek abbahagyni a permanens forradalmaikat, romlásba döntik, elpusztítják a szépséget, a tudást, a példaképeket, az eszményeket.

Mert a tételmondatból, hogy minden ember egyenlő, csakis ez fakadhat: puccs a jóízlés, a tudás ellen, a buták, tehetségtelenek, selejtek győzelme.

Gondolkodj!”

Tökéletes. Köszönöm.

Igen, ezt a hamis erkölcsi imperativust magunk mögött hagyni erkölcsi kötelesség, s egyáltalán nem antihumanizmus. Az antihumanizmus: elhitetni a csőcselékkel, hogy ő valaki, sőt: egyenlő. Antihumanizmus a felszabadulás, a teljes egyenlőség, a szebb jövő, a szabadság nevében tömeggyilkosságokat elkövetni. Antihumanizmus az emberiséggel közösséget vállalni. Ismétlem: aki az emberiséget szereti, nem szeret senkit.

Ha élére állítjuk a kérdést, minden leegyszerűsödik és világossá válik. Ha egy katasztrófa közepében találom magam, és a Jóisten kegyelméből lehetőségem van egyvalakit megmenteni, akkor egy szerettemet fogom megmenteni. Gyermekemet, asszonyomat, anyámat, apámat. Ha nincs ott közülük senki sem, akkor egy honfitársamat fogom megmenteni. Ha honfitársam sincs jelen, akkor a hozzám legközelebb állót vagy a legelesettebbet – öreget, gyermeket. Ez a normalitás sorrendje. Égő házban sem az emberiség sikoltoz, hogy „mentsetek meg!”, s a Titanicon sem az emberiség morzézta a fekete éjszakába, hogy „Save Our Souls” .

Akinek nincs sem nemzeti, sem vallási, sem pedig nemi identitása, az beteg és senki. Nyomorult földönfutó vagy gátlástalan gazember. Akiknek világmegváltó rögeszméik vannak, jó eséllyel lesznek tömeggyilkosok. Vagy savanyú, mosolytalan szobatudósok, akik az élet mellett járnak. Elment az ilyenekre a XX. század. És az „egyenlőség” téveszméje mindig a nagyszerűt, a kiválót, a különlegeset, a nagyot alkotót, a plebsből kimagaslót veszi célba, rángatja le, öli meg. Nincsen ebben semmi újdonság.

Már Madách is tudta ezt – előbb Éva szól az Athéni színben:

„Éva (a csarnok lépcsőzetére lépve)

Szivem mindig szorul, ha éhező nép / Itéletét látom nagyok felett. / Ha sárba hull a fényes, kárörömmel / Szemléli a pór, gúnnyal illeti, / Mint hogyha önmocskát is igazolná.”

Majd Ádám beszél:

„E gyáva népet meg nem átkozom, / Az nem hibás, annak természete, / Hogy a nyomor szolgává bélyegezze, / S a szolgaság, vérengző eszközévé / Sülyessze néhány dölyfös pártütőnek. / Csak egyedűl én voltam a bolond, / Hivén, hogy illyen népnek kell szabadság.”

Hát változott bármi is? Nem. Ebben minden változatlan. De a varázstalanítás nehezebben haladt. Ennek okát Szerb Antal így foglalta össze:

„Csak egy maradt meg, ami közös minden emberben: a mese. A sárkányok és a tündérek mindnyájunkban egyformán bennünk élnek. Ha mélyebben magunkba nézünk, a sárkány ott bent sokkal valóságosabb, mint a repülőgép. Ha a repülőgépek egyszerre mind elpusztulnának, a következő nemzedéknek talán már nem is volna semmi képzete a repülőgépről. De sárkányok mindig lesznek, amíg emberek élnek a földön […]”

Hát persze hogy mindig lesznek sárkányok. Legalábbis sokáig ezt hihettük. De már Rüdiger Safranski így látta az új évezred elején:

„[…] az ember természettől fogva mesterségességre, tehát kultúrára és civilizációra van utalva. Mint nem megállapodott állat alakítja a természetét – éspedig kultúrával –, kulturális második természetét. Fantáziájában egy lépéssel mindig is előbbre jár, és a második természetét képzeletében megelőlegzi és begyakorolja. Például a vallásban, a metafizikában, a mesében végezte első repülési kísérleteit. Mióta ténylegesen tudunk repülni, a vallás, a metafizika és a mese veszített jelentőségéből. Első természetében az ember félelem meghatározta lény. Mindenütt veszélyek leselkednek rá, és mivel a fantáziája jobban ki van fejlődve, mint az ösztönei, a fenyegető külvilágban csupa fantasztikus kauzalitást lát.

Hogy ne gyűrjék le saját képzelgései, az embernek ki kellett találnia a megismerést. Így például felismerte, hogy a villámot meteorológiai viszonyok okozzák. Ettől kezdve nem istenítélet csapott villámként az ember lelkiismeretébe. Imádkozás helyett inkább villámhárítót készített az ember. A magunk teremtette második természet, sok egyéb mellett, ilyen villámhárító-kultúra. Tehermentesítés, a félelem korlátozása, kockázatcsökkentés. A technikával protéziseket, páncélokat, héjakat, védőburkokat készítünk magunknak.”

És mindeközben – tegyük gyorsan hozzá –, puszta félelemből teljesen elpusztítjuk az első természetet. Sőt, a helyzet ennél is rosszabb: mivel a Homo sapiens (Nyugaton) létezése óta a legjobb, legkényelmesebb, legkönnyebb, leghedonistább életét élheti, ezért – puszta unalomból – második természetünkben is elkezdtünk fantáziálni. S ha már nem kell imádkozni, ha már nincsen Isten, akkor ebben a második természetünkben kell istent barkácsolni önmagunknak.

Ám önmagunkat nem nevezhetjük istennek – bár végtelen és elszomorító ostobaságunkban és önhittségünkben már régen azt hisszük, istenek vagyunk –, ugyanis az ellentmondana második természetünk attribútumának, vagyis a megismerésnek és a tudásnak. Így lesz az új isten a szabadság, amelyet immáron abszolútnak és abszolút korlátlannak érez és hisz az ember, így aztán oda jutottunk, hogy megpróbáljuk felülírni az első természetből itt maradt összes determináltságunkat, például a biológiai determináltságot.

E téveszme jegyében születnek azok az elmebeteg elméletek, amelyek szerint nincs biológiai nem, hiszen a nem pusztán társadalmi elvárások kérdése, vagyis szabadon megváltoztatható és váltogatható. Genitá­liák, genetika és biológia mit sem számít többé – csak az számít, amit az ember akar és érez. Így lesz elmebaj a szabadságból is. És ne felejtsük, és nem lehet elégszer megismételni: az embernek normális körülmények között három fő identitása van: vallási, nemzeti és nemi identitása.

A nagy francia forradalom alatt kezdték lebontani a vallási identitást a nyugati világban, ez mára – nyugodtan kijelenthetjük – befejezett tény. A nyugati embernek nincsen vallási identitása többé.

A nemzeti identitás lebontása a második világháborút követő időszakban vette kezdetét, a jóléti társadalmak kialakulásával egy időben, a globalizáció térnyerésével párhuzamosan. És azt látjuk, hogy a nemzeti identitás lebontása szintúgy a végéhez közeledik a nyugati világban – tessék csak egy pillantást vetni a mai Németországra, az önsorsrontó nihil és a semmilyenség, a hazug és elmebeteg jóemberkedés földjére. (A skandinávok – főképpen a svédek – ugyanitt tartanak már, sőt előrébb! Mint a régi viccben: hol áll most a kapitalizmus? A szakadék szélén. És a szocializmus: mindig egy lépéssel előrébb.)

Napjaink programja pedig a maradék identitás, a nemi identitás lebontása. Az egyszerre rettegő és unatkozó Homo sapiens végső harca önmaga és a normalitás ellen.

S miközben a nyugati ember ezt teszi önmagával és ezt nevezi szabadságnak, aközben jóemberkedésből magára ereszt egy olyan tömeget, amely vallási identitásában egyenesen megingathatatlan és bigott, nemzeti identitásában sem megkérdőjelezhető, nemi identitása pedig szintúgy kikezdhetetlen.

Egy imbecillis is meg tudja jósolni, ha két ilyen tömeg összekerül, melyik fogja maga alá gyűrni és felszámolni a másikat.

(Folytatjuk)