Talán kevéssé ismert, hogy a szerb–magyar kapcsolatok egyik legrégebbi építészeti emléke a mai Csepel-szigeten található. A ráckevei monostortemplom egy teljes épségben megmaradt gótikus emlékünk, amelyet 1440 óta szerb ortodox templomként használnak. Még I. Ulászló magyar király adományozta az Al-Duna vidékén dúló törökök elől ide menekülő szerb közösségnek.
A tény, hogy Magyarország szívében az azóta eltelt mintegy hatszáz év összes történelmi csapása és megpróbáltatása közepette is megszakítás nélkül szerb ortodox egyházközösség működik, több nagyon fontos üzenetet is hordoz számunkra.
Először is azt, hogy Magyarország nem szorul külső tanítókra a tartós és békés felekezeti és nemzetiségi együttélés tekintetében, még ha az elmúlt évszázadokban senki sem érezte szükségesnek, hogy e békés együttélésre a „multikulturalizmus” címkéjét ragassza.
A másik nagyon fontos üzenet, hogy a szerb–magyar kapcsolatokban igen hosszú hagyománya van egymás megsegítésének olyan egzisztenciális fenyegetések idején, mint amilyen az oszmán–török hódítás volt Délkelet-Európában. Ez a tanulság igencsak aktuális az országainkat napjainkban fenyegető olyan komoly kihívások idején, mint amilyen a koronavírus-járvány vagy a tömeges migráció. Ez utóbbi ugyan más jellegű, mint amivel hatszáz esztendeje a magyarok és szerbek szembenéztek, de szintén súlyos biztonsági kockázatot jelent, és ugyanúgy délkelet felől érkezik, mint annak idején.
Azért is fontos kitérnünk arra, hogy hogyan támogattuk egymást, mert a két nép viszonya nem mindig volt mentes a súlyos konfliktusoktól. A szerb–magyar együttélés történetéhez sajnos véres fejezetek is tartoznak. A XVI–XX. századig több súlyos etnikai konfliktusról is tudunk, amelyek hosszú időn keresztül megterhelték a két nép viszonyát. A magyar települések ellen elkövetett délvidéki vérengzések az 1848–49-es szabadságharc idején kitörölhetetlen nyomot hagytak a nemzeti emlékezetben, ahogyan a magyarok által a második világháborúban elkövetett újvidéki atrocitások, illetve a háború végén a magyar falvakban végrehajtott tömeges megtorlások is.
Azt sem szabad azonban elfelejtenünk, hogy ezek mögött a konfliktusok mögött a legtöbb esetben valamelyik, a régiónkban befolyásra törekvő nagyhatalmat találjuk meg felbujtóként. A saját dinasztikus érdekeiket a nemzetiségek közötti konfliktus gerjesztésével érvényesíteni igyekvő Habsburgokat vagy éppen a Németország ellenében kisantantot építő nagyhatalmakat, amelyek gátlástalanul mélyítették el a nemzeti ellentéteket régiónkban pusztán azért, hogy saját vélt stratégiai szempontjaiknak eleget tegyenek. És ezt a felszított gyűlölséget használta ki a nemzetiszocialista Németország, amikor hódító törekvései érdekében fordította egymással szembe az itt élő népeket. Erre reagált 1941 tavaszán Teleki Pál magyar miniszterelnök tragikus gesztusával, amikor öngyilkosságával próbált meg tiltakozni déli szomszédunk megtámadása ellen.
Ha valamit megtanulhattunk ebből a jövőre nézve, az az, hogy nem szabad idegen hatalomnak átengednünk régiónk ügyeinek irányítását. Ahányszor ez megtörtént, mi, magyarok, szerbek és a többi itt élő nemzet szenvedtük meg a következményeket.
Napjaink egyik legfontosabb regionális kérdése, az EU nyugat-balkáni bővítése kapcsán is azt tapasztaljuk, hogy bár nem csupán Magyarország vagy éppen Szlovénia, de az összes többi tagállam biztonsága szempontjából is kulcsfontosságú lenne, hogy Szerbia is az unió tagjává váljon, a nyugati nagyhatalmak mintha nem akarnák felismerni a szerb csatlakozás stratégiai jelentőségét.
Ahogyan Alekszandar Vucsics szerb elnök a bledi Európai Stratégiai Fórumon is megfogalmazta, az EU-nak a brexit után bővítésre van szüksége, de ehelyett az unió elzárkózik, és nem látja maga körül a nagyobb képet.
Pedig az afganisztáni események nyomán várható újabb súlyos migrációs válság is rendkívül sürgetővé tette, hogy EU elmélyítse a nyugat-balkáni országokkal, különösen a schengeni határ mellett fekvő Szerbiával mint a térség kulcsországával való stratégiai együttműködést.
Ahogy Orbán Viktor miniszterelnök a mostani budapesti kormányzati csúcson is jellemezte a helyzetet: a Szerbiával való együttműködés a külső határok védelmében éppen Németország és a többi nyugati állam biztonsága szempontjából a legfontosabb.
A migránsok tömegeinek ugyanis ezek az igazi célországok, nem pedig hazánk vagy Szerbia. Úgy tűnik azonban, Európa határának a védelme megint a szerbek és a magyarok feladata lesz. Mi eleget is fogunk tenni ennek, ahogy korábban is eleget tettünk. Annak ellenére is, hogy – ahogyan a magyar miniszterelnök rámutatott – egyedül vagyunk, csak magunkra számíthatunk.
A magyar kormány számos helyen és alkalommal hangsúlyozta elkötelezettségét déli szomszédunk uniós felvétele, illetve a kétoldalú kapcsolatok új alapokra helyezése mellett. Magyarország e tekintetben az első lépést tette meg azzal, hogy a 2011-es magyar uniós elnökség prioritásai között kezelte a nyugat-balkáni bővítést. Szerencsére ezzel kapcsolatban már korábban elhárult az az akadály is, amit a szerbiai vagyon-visszaszármaztatási törvénynek a magyar lakosságra vonatkozó diszkriminatív elemei jelentettek.
A szerb–magyar kapcsolatokban végbement fordulat tekintetében az elmúlt évek eredményei önmagukért beszélnek. A most zajló kormányzati csúcstalálkozó egy már jól bejáratott fóruma ennek a – és ez túlzás nélkül kijelenthető – sikertörténetnek.
Nagyot változott a világ azóta, hogy a magyar és a szerb köztársasági elnök 2013 nyarán közösen megkoszorúzta a második világháború szerb és magyar polgári áldozatainak emlékművét a vajdasági Csúrogon. És korántsem merül ki az olyan közös infrastrukturális projektekben, mint a Budapest–Belgrád vasútvonal fejlesztése vagy a Szerbia felől érkező gázvezeték kiépítése.
A két ország közötti kereskedelmi volumen a másfélszeresére nőtt 2014 és 2019 között, és a bővülést még a járvány sem volt képes megakasztani. Jelenleg Hollandia és Oroszország után Magyarország számít a harmadik legnagyobb külföldi befektetőnek déli szomszédunknál. 2016-ban pedig a magyar kormány elindította a Vajdasági gazdaságfejlesztési programot, amelynek célja a vajdasági vállalkozások fejlesztése, valamint ezen keresztül munkahelyek teremtése, beszállítói körök kialakítása és közvetve a magyar lakosság elvándorlásának a megállítása.
Ami pedig a szimbolikus gesztusokat illeti, talán a magyar szecesszió stílusában épült szabadkai zsinagóga magyar állami segítséggel történő felújítása mutatta meg leglátványosabban, hogy a két ország milyen jól képes együttműködni közös kulturális örökségünk megőrzésében. Ahogyan a miniszterelnök a Vucsics szerb elnökkel közösen tartott avatási ünnepen fogalmazott: „a múlt kaput nyit a közös jövőre”, amit „a magyarok és a szerbek közösen írnak”.
És hogy a kapcsolatok lényegi javulása korántsem csak a kormányzati szinten hangoztatott szólam, a privát gazdaság szintjén tapasztalható dinamikus fejlődés mellett az általános lakossági közérzetben is tetten érhető. Kijelenthetjük, hogy soha korábban nem éltek ilyen békességben együtt a többségi nemzettel a szerbiai magyarok, illetve a magyarországi szerbek. Egy, a CEPER kutatóintézet napokban közzétett felméréséből pedig az is kiderült, hogy Magyarország megítélése igen pozitívnak mondható Szerbiában. Bár ezekben a pozitív változásokban persze az országok vezetői között fennálló harmonikus viszony is szerepet játszik.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy a sokszor korántsem derűs évszázadok után a magyar és a szerb állam egyedülálló történelmi esélyt kapott saját és közös sorsa alakítására. Mi a magunk részéről mindent megteszünk annak érdekében, hogy élni is tudjunk ezzel a lehetőséggel.
A szerző Orbán Viktor miniszterelnök mellett politikai igazgató
Borítókép: Origo/Pályi Zsófia
