Vasárnaptól egy héten át Magyarország ad otthont a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak. A katolikus világ egyik nagy nemzetközi eseményéről van szó, amelyet négyévente más-más helyszínen rendeznek. Az esemény középpontjában az eucharisztia áll, ami az oltáriszentséget, a szentmisében a kenyérből és borból Krisztus testévé és vérévé változtatott oltáriszentséget és annak ünneplését jelenti. A vallási, lelki programok mellett kulturális, családi, ifjúsági programok forgatagával várják a szervezők nemcsak a katolikusokat, de minden érdeklődő jóérzésű embert is. A zárómisét pedig maga Ferenc pápa tartja.

Érezzük, valami nagyon „egyházias” rendezvényről van itt szó, ami kicsit idegennek is tűnhet mai világunkban, akár még itt Magyarországon is, noha az utóbbi években végre felszabadultan lehet még a kereszténységről is beszélni. Az is biztos, hogy a szokásos fanyalkodás is jön majd, aminek persze van helye egy plurális demokráciában, amíg az nem sérti mások jogait és ez esetben vallásos érzéseit. De azon túl, hogy az egyhetes nemzetközi rendezvény összehozza a katolikusokat, magyarokat határon innenről és túlról, van-e annak más, az adott vallási közösségen túlmutató jelentősége? És egyáltalán, mi keresnivalója van az államnak egy ilyen rendezvény környékén?

Magyarország a rendszerváltoztatás óta demokratikus jogállam. Minden ellenkező híresztelés ellenére ma is az. Az állam és annak teljes apparátusa garantálja az alapvető jogok tiszteletben tartását, amelyek emberi mivoltunk okán kivétel nélkül mindenkit megilletnek. Ezen alapjogok egyike a vallás­szabadság. Mindenki szabadon hihet, amiben és akiben akar – legyen ez akár a semmi –, s mindezt közösségi formában is megteheti. Az állam is semleges a tekintetben, hogy nem szól bele egy vallási közösség tanainak alakításába sem, és maga is tartózkodik attól, hogy bármely hitelvet magáénak ismerjen el. Mindez nem jelenti, hogy az államnak ne lenne keresnivalója ezen a területen. Sőt, kötelessége és jól felfogott érdeke, hogy az ország vallási valóságát ne hagyja figyelmen kívül, annak képviselőivel együttműködésre törekedjen, mégpedig a közjót szem előtt tartva. S mindezt nemcsak azért, mert például a történelmi (zsidó–keresztény) egyházak létszámban is az ország legnagyobb közösségei, amelyek abban is egyedülállók, hogy így vagy úgy, de szinte minden településen jelen vannak. S nem csak azokról a kérdésekről van szó, amelyekben az állam és az egyházak hagyományosan együttműködnek a polgárok érdekében, mint a szociá­lis és egészségügyi ellátás vagy az oktatás. Többről van és kell legyen szó.

Az amerikai Függetlenségi nyilatkozatban az alapító atyák úgy fogalmaznak: magától értetődő igazságnak tartják, hogy az embert teremtője elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, s „ezek közé tartozik a jog az élethez és a szabadsághoz, valamint a jog a boldogsághoz való törekvésre”. Az, hogy miként viszonyul az állam az egyházakhoz és a vallási közösségekhez, függ attól is, milyen az emberképe. Ha a polgárokban nemcsak „egyént” vagy „individuumot” lát, aki egy akarattal rendelkező testi valóság, elszigetelten mindenkitől, hanem közösségben élő „személyt”, és elfogadja, hogy integráns része lelki valósága is, akkor nem nagy ugrás azt belátni, hogy az államnak nemcsak az ember testi valóságával (szociális ellátás, egészségügy) van dolga, hanem abban is van feladata, hogy a maga módján támogassa azokat a feltételeket, amelyek hozzájárulhatnak a lelki kiteljesedéshez. A személyiségi és testi kiteljesedéshez, a lelki egészséghez pedig komolyan hozzájárul a hit és a vallás, annak egyéni és közösségi formája egyaránt. Egy felelős állam már csak ezért is szövetségese a vallási közösségeknek (legyen az bármelyik vallás, amely tiszteletben tartja az ember méltóságát és a jogszabályokat). S hogy mindebben kiemelt szerep jut a történelmi egyházaknak, annak is megvan az oka és értelme.

Az állam és az egyház/egyházak nem mindig egyszerű kapcsolatának van a személyesen túlmutató aspektusa is, amely egy nemzeti közösség számára történeti perspektívában ad értelmet annak, hogy a történelmi egyházaknak miért van kiemelt szerepük az ország életében. Van egy történelmi valóság. Ez a mi esetünkben az, hogy Szent István óta Magyarország és a magyar államiság összefonódott a kereszténységgel. A kereszténység volt az, amely évszázadokon keresztül szilárd intellektuális, elvi, erkölcsi és nem utolsósorban lelki alapot, és a bajban fogódzkodót biztosított az országnak, emellett elengedhetetlen volt – divatos kifejezéssel – a társadalmi kohézió fenntartásához. Ez nem egy alkalommal segítette túl őseinket a külső megszállásokon, a szétszakítottságokon és adott lelkesítő erőt, víziót a tervezéshez és az építkezéshez.  Ebből a mára együttműködéssé szelídült szövetségből a magyarság profitált. S ez így volt az első ezredfordulótól kezdve egészen a ránk kényszerített szovjet-kommunista diktatúráig, amely tragikus zárójel csupán a magyarság történeté­ben, amely csak megerősíti azt a tapasztalatot, hogy a vallás és a keresztény örökségünk ignorálása csak bajt hozhat. S a kommunisták pont azért üldözték az egyházakat, hogy azzal a magyarság hagyományos összetartozás-tudatát rombolják, amely komolyan veszélyeztette a kommunisták hatalmát, bárhol is próbálták kiépíteni diktatúrájukat. Nagy tragédiánk, hogy ez a lelkület mai utódaikból sem hiányzik.

A politika tapasztalati műfaj. Igaz ez nemcsak egy-egy politikusra, hanem az egész nemzeti közösségre is. S a magyar történelem azt mutatja, hogy a kereszténység és annak vívmányai (szellemi művei, épületei, művészete, mindennapjainkra gyakorolt hatása stb.), amelyek közös örökségünk – azoké is, akiket személyes hite nem ehhez a valláshoz köt –, a jövő tervezéséhez reményt adó alapnak számít. 

Hogy az állam többek között a történelmi tapasztalata alapján ma is szövetségest lát a történelmi egyházakban, semmiben sem sérti az állam semlegességét. A vallást szinte teljes egészében a privát szférába száműző francia laicité, valamint a több országban meglévő államegyházak tengelyén valahol félúton helyezkedik el ez a fajta a magyar felfogás. Senkitől nem elvárt, nem is lehet elvárt, hogy valamilyen hitet kövessen. De közös örökségünk ápolása mindenkire tartozik és mindannyiunk érdekében áll. Rá­adásul még ma is, amikor a társadalom jelentős része nem gyakorolja vallását, a keresztény hivatkozások azok, amelyek ideoló­gián és párthovatartozáson felül összekötnek bennünket, mint például a Himnusz vagy a címer. Identitásunkhoz tartoznak, amelyek a kereszténység nélkül értelmezhetetlenek.

A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus olyan jelentős esemény, amely egyszerre erősíti a hívek lelki életét, erősíti a katolikus-keresztény közösséget Magyarországon, és azok is találhatnak maguknak érdekes, akár lélekemelő programot, akik nem zárkóznak el eleve bármilyen valláshoz köthető tartalomtól. Bármerre járjunk az egykori Habsburg Birodalom területén, találhatunk díszes-barokk Szentháromság-oszlopokat (Budapest, Sopron, Vác, Bécs stb). Mindet azért állították, mert a polgárok fogadalmat tettek, ha elmúlik a pestisjárvány, akkor hálából oszlopot emelnek a Szentháromság tiszteletére. S ezek az oszlopok a mai napig hirdetik, mindig van remény, mindig van kiút, még egy nagy, pusztító, halálos járványból is. Hálát kell adni azért, ha elmúlt és van hova tekintenünk az újrakezdéshez. Az elmúlt másfél év óriási megpróbáltatás volt minden magyarnak és az országnak is. Az évszázad járványának már látszik a vége, különösen azoknak, akik beoltatták magukat. A testi után a lelki sebeket is be kell gyógyítani. Az újrakezdéshez, az újbóli építkezéshez pedig lelki feltöltődésre és lelki erőre is szükség van. Jobbkor nem is jöhetne a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus. 

A szerző az Alapjogokért Központ vezető elemzője

Borítókép: Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus szeptember 5-i nyitó szentmiséjének helyszínét építik a munkások a millenniumi emlékműnél a Hősök terén. Fotó: MTVA/Bizományosi: Balaton József