„Aki húszévesen nem liberális, annak nincs szíve,
aki negyvenévesen nem konzervatív, annak nincs esze.”
(Winston Churchill)
Az egykori brit miniszterelnök gondolatai napjainkban is aktuálisak. Még akkor is, ha maga Churchill már nem trendi, nem píszi. Köztéri szobrait meggyalázzák, ledöntik, az amerikai elnöki rezidenciából nemrégen dobták ki. A magyar történelem fordulópontjait nézve nálunk egy kissé másként szólna ez a frappáns mondat. Aki Magyarországon fiatalon nem szabadságharcos, forradalmár, annak nincs szíve, aki idősebben nem nevel új generációt a hazájának, annak nincs esze. Mert a Rákóczi-szabadságharctól 1848-ig, majd 1956-ig mindig a magyar fiatalok voltak azok, akik a szívükkel gondolkodtak és nem az eszükre hallgattak.
Napjainkra nagyot, talán túl nagyot változott a világ. Hatvanöt évvel ’56 csodája után azt halljuk, hogy a mai fiataloknak már alig jelent valamit ez az ünnep. A multikulti, világhálón kommunikáló, közösségi portálokon tájékozódó világunkban a haza, a nemzet, a szabadság már elavultnak tűnő fogalmak. Lehet, de ne felejtsük el, hogy még tizenöt évvel ezelőtt is zömében a magyar fiatalok mentek ki az utcákra az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után. Márpedig azokban a napokban kiderült, hogy a magyar demokrácia, a szabadság mennyire törékeny dolog. Azok a fiatalok, akik akkor megérezték a könnygáz fojtogató szagát, akik viperától, gumilövedéktől sérültek meg, akiket a rádió székházának udvarán térdepeltettek, ne adj’ isten, gyorsított bírói eljárással, koholt vádak alapján ítéltek el, ma már lassan negyvenévesek lesznek. Akik pedig csak messziről látták, élték meg középiskolásként, egyetemistaként, azoknak is beleégett az emlékezetébe. Ma már többségük dolgozik, családban él, gyermeket nevel. Azaz életmódjában konzervatív. Mert a jövőt építi.
Napjaink fiataljai azonban alapjaiban új módon szocializálódnak. Már nem a szülők, nagyszülők emlékei, történetei hatnak rájuk a legerősebben. Sokszor egy influenszer üres, demagóg, netán lopott frázisai sokkal hamarabb célba találnak. Ha pedig professzionális módon célozzák meg őket, akkor könnyen, gyorsan és viszonylag egyszerűen befolyásolhatók. Mert ők még puha célpontok. Kellő élettapasztalat hiányában a fiatalokra mindig jellemző dacra építve lehet hatni rájuk. A legtöbbször úgy, hogy ők maguk észre sem veszik, hogy átverik, kihasználják, sőt felhasználják őket.
Mert az természetes dolog, hogy minden fiatal generáció abban a megingathatatlannak tűnő hitben él, hogy az ő zsebében van a bölcsek köve. Ők majd jobban, okosabban fognak élni, mint a szüleik, nagyszüleik. De az már egyáltalán nem természetes, hogy tudatos külső manipuláció áldozatai legyenek. A BLM-mozgalom, a szélsőbaloldali Antifa, az LMBTQ és a genderideológia, az agresszív zöldpropaganda, a tömeges migráció bálványozása mind-mind a fiatalokat célozza meg leginkább. Alattomos, vérprofi módon folyik a befolyásolás, ami tudatosan építkezik évekre, sőt évtizedekre előre.
A mi felelősségünk az, hogy ezt az átverést bemutassuk nekik. Az ő nyelvükön, az ő kommunikációs világukban. Mert az a Mansfeld Péter, aki tizenöt évesen harcolt ’56-ban, és amikor a 18. életévét 1959-ben betöltötte, akkor végezték ki, ő forradalmár és hazafi volt egyben. Nem véletlen, hogy az amerikai Time magazin a magyar szabadságharcost választotta akkor az év emberének. Akik jórészt a pesti fiatalok voltak. Ők igazi példaképek lehetnek ma is.
Úgy tűnik számomra, hogy az elmúlt évek során a fiataljaink egy része sajnos a külső befolyás megtévesztettjévé, sőt eszközévé vált. Négy évvel ezelőtt a magyar olimpiai álmokat úgy sikerült meghekkelni, hogy látszólag szinte a semmiből jött mozgalom demagóg dezinformációkkal korbácsolta fel az indulatokat. Pedig nagy valószínűséggel pusztán arról szólt ez a kampány, hogy a rivális pályázók egyike idejekorán kiüsse a versenyből a magyarokat. Mert valahonnan pénz és szakértelem is érkezett ehhez a művelethez. De ez csupán a jéghegy csúcsa. Az elmúlt években egyre-másra alakulnak olyan jogvédő, jóemberkedő szervezetek, később nyíltan politikai mozgalmak is, amelyekben olyan emberek és persze pénzek tűnnek fel, amelyek eredete és valódi célja jótékony homályba vész.
Szögezzük gyorsan le, hogy ehhez nem kell összeesküvés-elméleteket gyártani! Azt hagyjuk meg az internet botcsinálta szakértőinek! De azt erősen javaslom a magyar fiataloknak, hogy ne higgyenek el minden mesét, legendát. Napjainkban kevés olyan királyfi vagy királylány – sőt akár genderkirály – van, aki üres tarisznyával indul útnak szerencsét próbálni az Óperenciás-tengeren túlra, majd néhány év múlva fényes karriert fut be a nagy vízen túl, persze az önéletrajza szerint. Ezután pedig mindent feladva, csupa szívjóságból hazatér a nemzeti diktatúra alatt sínylődő hazájába. Hogy olimpiai álmokat dobjon a szemétdombra, hogy a sokszínű társadalmak sosem volt szépségéről hazudjon. Aztán pedig már a nagypolitika színpadára is fellépve akarják az ifjúság jövőjének védelmére hivatkozva az ország sorsát is a kezükbe venni.
Szép és okos lányainkat, fiainkat meg kell védenünk. Tudatosítani kell bennük, hogy ők csupán bábok ebben a játszmában, amit nyugodtan nevezhetünk hibrid háborúnak is. Ha elhiszik azt a jól dezodorált, szépen becsomagolt maszlagot, amit eléjük raknak, akkor a saját jövőjüket adják el önként és dalolva. Szóval a semmiért dobják oda az életük nagyobbik felét.
Nehéz hónapok előtt állunk. Az eddigi felmérések szerint 2022-ben a fiatalok dönthetnek, ők lesznek a mérleg nyelve. Gyakorlatilag rajtuk múlik az ország, a nemzet jövője, mint a történelmünkben már annyiszor. Az viszont rajtunk múlik, hogy segítünk-e nekik. Segítsünk tájékozódni, eligazodni ebben a bonyolult, sokszor rejtőzködő világban. Mert a fiataljainknak joguk van tudni, hogy kik, mit és miért mondanak vagy hazudnak nekik. Meg kell ismerniük az önjelölt, netán küldött megmondóemberek hátterét, valós szándékait. Nem hihetik, hogy a választás csupán egy hecc, fricska a hatalomnak. Alapvetően ugyanis az ő bőrükre megy a játék.
A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai tanácsadója
Borítókép: illusztráció. Fotó: Pexels
